Szerda délután érkeztem tizenötödik hosztom lakásába, a nápolyi Valeriahoz, aki Nápoly belvárosában lakik egy kb 300 éves házban. Egy fotóügynökséget vezet a lakásában. Neki is elképesztő méretű otthona van, mint az előző hosztomnak. Leültünk beszélgetni az étkezőben, és ott ragadtunk estig. Érkezésemkor kaptam tőle kulcsot, mondta, hogy érezzem otthon magamat és szabadon közlekedjek, ahogy jól esik. Estére főzött halat valami nagyon finom zöld körettel, amit sohasem ettem hamarabb. Ez valamilyen speciális nápolyi táplálék. Sokat beszélgettünk a nápolyi életről, a nápolyi és a magyar férfiakról. Elmesélte, hogy a nápolyiak azért nem beszélnek angolul, mert a tanárok sem tudnak rendesen. Néhány éve az egyik parlamenti képviselő javasolta, hogy vegyék ki az oktatásból az angol nyelvet. A felháborodott tiltakozás eredményeképp nem jutott tovább a javaslata. Valeria szerint ez jól tükrözi a nápolyiaknak az idegennyelvhez való hozzáállását, ha már egy honatya is azt gondolja, hogy annyira nem fontos, hogy az iskolai tananyagból is ki lehet irtani.
Valériának egy elképesztően nyitott és szabad szellemű dolce vita életfelfogása van. Élni és élni hagyni. Ötvenközepe körül lehet az életkora, a függetlensége megtartása érdekében soha nem ment férjhez, sokat dohányzik, sokat nevet, szenvedéllyel él, rengeteget dolgozik, és ha van szabad estélye, - amire hetente kétszer sort kerít - akkor bulizik a barátaival. Angolul a couchsurfing segítségével tanult meg. Alap nyelvtudása van, de a kifejezéseivel jól megérteti magát. Ő előző este bulizni volt reggelig, ezért éjfél előtt kidőlt, én az étkezőben maradtam éjjel 01.00-ig dolgozni.
A csütörtöki terv Sorrento és Amalfi volt. A pályaudvaron beszélgetésbe elegyedtem egy nápolyi hölggyel, aki nagyon örült nekem. Mondta, hogy nagyon kevés lehetősége van angolul beszélgetni. A vonaton felírt nekem pár sorrentoi nevezetességet, amit meg kell néznem. Kb. csak 10 percet utaztunk együtt, ő leszállt még egy nápolyi megállóban. 10.20-kor indultunk Sorrentoba, és 11.30-kor érkeztem meg. Vettem gyorsan egy return jegyet Amalfiba, a busz 5 percen belül indult is. A return jegy két teljesen egyforma jegyet jelentett 2.60 és 2.60 Euroért. A buszsofőr azonban lazán széttépte és lekezelte mindkét jegyet. Persze nem beszélt angolul. Hiába tiltakoztam, hogy hagyja békén a visszajegyemet. Miután leesett neki, hogy mit csinál, ráírta a széttépett jegyre, hogy returno, majd visszaadta, hogy ez így jó lesz. Mondtam neki, hogy ugye viccel velem? Most vennem kell egy újabb jegyet visszafelé, de nem különösebben érdekelte a problémám, és akár magyarul is vitatkozhattam volna vele. Egy óra 20 perc volt az út Amalfiba, egy végig kacskaringós, és elképesztően gyönyörű szerpentines tájakon. Pozitano volt egy közbeeső megálló, ami döbbenetes szép városka volt, ezért gyorsan el is döntöttem, hogy Amaldi után ide jövök vissza.
Amalfiba 12.50 körül érkeztünk meg. Besétáltam a főtérre, jegyet váltottam 3 Euróért a dómba.
Szép kis tempom,
különösen az érzékeny freskói voltak érdekesek.
Kb. 15 perces program az egész. Utána beültem fagyit enni a templommal szemben, 5 Eurót fizettem érte. Megérte, mert nagyon finom volt.
Utána elindultam befelé, majd felfelé, de viszonylag hamar észrevettem, hogy megyek ki a semmibe, és az érdekes épületek is kezdenek fogyatkozni. Visszafelé vettem az irányt, ősrégi lépcsőkön mászkáltam fel és le. Találtam egy szimpatikus éttermet, és beültem kagylót enni borravalóval és asztal pénzzel együtt 14 Euróért.
Majd kisétáltam a tengerpartra és csináltam néhány panorámaképet a városról és a tengerpartról.
Aztán megállapítottam, hogy Amalfi ennyi volt. Nem ejtette rabul a szivemet. 14.50 óra van, mehetek Positanoba. Vettem jegyet Sorrentoba is. Mivel még 40 perc volt az indulásig beültem a Dóm mellett lévő kávézóba és kirendeltem az út eddigi legdrágább cappuccinoját 4 Euroért. Ültem a téren és néztem az elhaladó turistákat. Ez az egyik kedvenc elfoglaltságom.
A buszról nem szálltam ki a Positanóban, hanem továbbutaztam, és a város felett, a hegy tetején szálltam le 16.00 előtt valamivel, és úgy döntöttem, hogy inkább a szerpentineken lesétálok a városba. Ez kb. bő egy óra séta volt, nagyjából 6-7 km gyalog lefelé. A közbeeső tájat akartam megcsodálni.
Extázisban fényképeztem a tájat, a hegyeket, az épületeket.
Beérve a városba egyre gyorsabban dobogott a szivem. Valami elképesztő báj, és nyugalom, ami Positanot jelenti. Mintha egy különlegesen vibráló kincset találnál, ahogy a városba érsz. Minden épület különböző, minden sarok érdekes. Akárhova tekintesz, felfedeznivaló gyönyörűségeket látsz.
Véletlenül túlsétáltam a városon, majd mikor kezdett gyanus lenni, megkérdeztem lefelé vagy felfelé van Positano, vissza kellett mennem. Megtaláltam a kis káprázatos utcát, ami a városközpontba vezetett.
Lassan kezdett lemenni a nap, sietnem kellett, mivel fényképezni akartam még. Beértem a városközpontba. Romantikusan kanyargó pici utcák. Érdekes, és érdektelen, olcsó és drága üzletek egymás hegyén hátán.
Hálistennek kevés volt a turista. Megtaláltam a táskát is, amibe azonnal beleszerettem, de az ára össze is törte a szivemet azonnal, szomorú szívvel otthagytam a 270 Eurós csodát. Mászkáltam boltról boltra, fényképeztem, mélyeket lélegeztem a tiszta levegőből, és óráról órára éreztem, hogy kiteljesedő békét lelek magamban és magammal.
Lesétáltam a tengerpartra, gázoltam a homokban. Álltam és csak bámultam a vizet.
Rajtam kívül még 5-6 ember tette ugyanezt egymagában vagy a párjával. Egymáshoz fordultunk, egymásra mosolyogtunk, és oda köszöntünk, azzal a cinkossággal, mint mikor két olyan ember találkozik, akiknek közös titka van.
Kövess Facebookon is
