A tengerpartról visszafordultam és bementem egy étterembe elvitelre kávét rendelni, amivel kiültem egy kőből faragott padra. Mellettem egy szőke, nagyon fehér bőrű lány ült. Természetesen rögtön beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy harmadik éve él itt rövidebb megszakításokkal. Norvég lány, aki Positanoban az antropológiai PHD szakdolgozatát írja a lassú életről és a lassú ételekről. Megosztotta velem miért szeret itt élni, hogy már ismer rmindenkit, persze jól beszél olaszul is. A beszélgetésünk alatt teljesen lement a nap. Közben elhaladt mellettünk egy fiatal lány, aki nagyot bukott a lépcsőre lépve. A közelben lévő olasz pasik kinevették. Szegényke, gondoltam magamban..
Az étteremben kifüggesztett buszmenetrenden megnéztük mikor megy a következő busz Sorrentoba. Úgy döntöttem elkapom a 18.40-kor indulót. Akkor épp 18.15 volt. Újdonsült ismerősöm felajánlotta, hogy megmutatja nekem merre van a legrövidebb út a buszmegállóhoz. Lassan bandukoltunk a megálló felé, ő közben minden helyinek köszönt. Mikor az elágazáshoz értünk, ugyanaz a lány, aki korábban elesett, haladt el ismét mellettünk. Azonnal megállt és megszólított minket, hogy merre van a buszmegálló. Megkönnyebbülés volt a hangjában, mikor tudtuk a választ. Mondtam, hogy mivel én is oda megyek, mehetünk együtt is. Ő volt Katie Londonból.
Felmásztunk ezen hosszú lépcsősoron a megállóba, és együtt vártunk a buszra. (a fotó nem az enyém)
Nagyon örült nekem, hogy végre valaki beszél angolul. Örök probléma Olaszországban.. Az én angolomat ő már 8-asra értékelte, woow! Azt mondta, annyira könnyedén és természetesen használom a nyelvet, hogy fel se tűnik neki a hibáim. Valamint már kialakítottam egy olyan rutint és beszédtechnikát, ami elfedi a hiányosságokat.
Sorrentóban lakik egy hotelban, másnap Rómába megy, a barátnője esküvőjén lesz tanu. 29 éves, biológus, pontosabban entomológus (rovarokkal foglalkozó tudományág) a Natural History Museumban, Londonban. Kensingtonban lakik, London egyik nagyon drága negyedében. Ez az első alkalom, hogy találkoztam valakivel a londoni elitből. Közel egy éve tért vissza malajziai 3 éves tudományos kutatói útjáról. Megtanult malájul is. Braziliában szeretne élni, és az amazonasi őserdei rovarvilágot szeretné kutatni.
Közel egy éve egy rosszindulatú daganatot találtak a testében, ami miatt hosszú műtéti sorozatokon van túl, aminek még nincs vége. Lelkileg könnyed eleganciával viseli a következményeit. Ekkora lelkierőt ilyen fiatal lányban még nem láttam.
Miután megérkeztünk Sorrentóba, eldöntöttük, hogy együtt vacsorázunk, mielőtt én tovább mennék Nápolyba. Sétáltunk egy nagyot, és találtunk egy éttermet, beültünk salátát és tengeri herkentyűket enni. Email címet cseréltünk, és bejelöltük egymást Facebookon. Ha Londonban járok mindenképp találkozunk ismét. Erős érdeklődést ébresztettem benne egy nyári budapesti látogatásra, magától érthetődően leszek a hosztja is.
Mikor egyedül utazol, igazából sohasem vagy egyedül: rövidebb-hosszabb ideig valaki mindig elkísér az utadon.
A 21.37-kor induló utolsó vonatot kaptuk el Nápolyba, Katie leszállt az első megállóban, én meg fáradtan utaztam tovább. Kicsit aggódtam, hogy mit fog ahhoz Valeria szólni, hogy éjfélre esem "haza". A mobilom lemerült, nem volt alkalmam bejelentkezni hozzá. 23.04-kor érkeztem a nápolyi főpályaudvarra, az út második felében egyedül utaztam a kocsiban. A pályaudvar is furcsán kihalt volt. Az utolsó metrót kaptam el. Valeria egy barátnőjével ült a konyhában, aki a magyar szalámi kóstolás ígéretére érkezett hozzá. Szerencsére nem volt sértődés a kései érkezésem miatt, Valeria elmondta, hogy Amalfi elég messze van ahhoz, hogy korai visszaérkezésemre számíthasson. És a megérkezésemkor is elmondta, hogy szabad vagyok, azt csinálok amit akarok. The best host ever! Elmeséltem nekik a napomat, a vendég hazament, mi meg kimerülten dőltünk le aludni. Csodás nap volt a mai.
Kövess Facebookon is!
