Szerettem a Rózsadombon élni. Zöld környezet, jó a levegő, fák, tiszta és csendes környék. Nyugodt szívvel sétálhattam haza éjjel, és "mások" az emberek is, akik itt élnek. 8 évig éltem itt, már a második lakásban. Szerettem a teraszt, ami egy csodás kerthez kapcsolódott. Szerettem kinn ücsörögve dolgozni, napozni. Ja és a macskának is tökéletesen megfelelő volt, vadászhatott a kertben kedvére. Nyáron csak enni és aludni jött haza. Annyi hátránya mindenképp volt, hogy a belvárosból hazáig jutni kb. 40 perc, azaz általában már reggel vittem magammal a sportcuccaimat is, mert sosem volt idő hazaugrani érte. A kis lakóközösségnek viszont ára van. Mindig van egy problémás szomszéd. Például az a baj, hogy este 22.00-kor beszélgetek a vendégemmel a teraszomon. Ha ez megtörtént, akkor a teraszszomszédom mindig kijött szólni, hogy nem tud aludni. Be kellett fejezni a trécselést és betakarodni a lakásba. Egyébként szó nélkül megtettük, csak szegénynek egy végtelenül agresszív természete volt, nem tudott normálisan szólni semmiért. Íme egy kép a teraszomról fotózva:
Két és fél évig couchsurfingeltem a házban. Mikor beköltöztem, 5 évvel ezelőtt, akkor szó szerint nem voltak szomszédaim. Négy lakásos társasházban laktam. A felettem lévő idős bácsi, kb. 80 és 90 között lehet lehet, évi 3-4 hetet töltött Budapesten, és persze felettem lakik ilyenkor, a többi 11 hónapot valamelyik másik országban tölti. Anno orvos volt. Sosem kérdeztem hol lakik, igazán soha nem is beszélgettünk a köszönésen kivül. Néha rámszólt, hogy ne felejtsem el a kaput bezárni magam után. Valamint egyszer mesélt arról, hogy az előttem lévő lakóknak kutyái voltak, félelmetesek és ugatósak. De nekem macskám van, ez oké neki. Ez volt az egyetlen hosszabb beszélgetésünk (értsd: eltartott 3 percig). A másik két lakásban nem lakott senki.
Egy évvel később beköltözött egy család a fenti másik lakásba. Az apát nevezzük Bélának (nem így hívják), volt taxis, tartósan munkanélküli, 50 és 60 között lehet. Az elmúlt 3 évben nincs munkája. A felesége nem tudom dolgozik-e, vele sohasem beszélgettem. A kb. 25 éves fiuk is velük lakik, ő tartja el a családot. Esélye sincs szegénynek külön költözni, mert vélhetően két lakást és háztartást már nem tud megfizetni. A szülőknek addig jó, amíg a srác szingli, és nem merül fel az igény benne, hogy mégis különköltözne. Az idős doktor néha ad Bélának egy kis házimunkát, abból akad némi jövedelme.
Bélával alapvetően semmi baj nem volt, azon kívül, hogy az én életemet élte, mivel neki nem volt sajátja. Figyelte mikor megyek el, mikor jövök vissza, ki van velem, hova megyek. Monitorozta a mindennapjaimat, amivel én nem foglalkoztam. Kivül esett az ingerencia-küszöbömön, hogy ilyesmin felakadjak. Egyszer elmesélte, hogy figyeli ki parkol a ház elé, és ki gyanus, ki az, aki ólálkodik, és ki nem. A házban egy lottózó működik, szóval szegény Bélának akadt elég tennivalója.
Júliusban az angol vendégemet rendőrök hozták haza éjjel 03.00-kor. Béla az ablakban lesben állt (SOHA nem alszik), így látta a rendőröket. Másnap a srác 5 órát a lépcsőmön töltött rám várva, ez nem tetszett Bélának. Jon ücsöröghetett volna máshol is az igaz. Valahol az én hibám volt, hogy megengedtem neki, hogy a mi lépcsőnkön várakozzon, nem gondoltam, hogy ebből baj lesz. Következő nap Jon felmászott a kerítésre, hogy wifi jelet fogjon az ablakomból, igaz az én ablakom felé kapálózott, de Bélának rossz a szeme, úgy látta, hogy a szomszédom ablaka felé mászik. Biztos be akart törni ugye. Igaz a szembe lévő lakásban nem lakik senki, de nem baj. Jon meg tudta melyik az én ablakom, ami közelében sem volt a szomszéd ablakához.
Béla megbeszélte az idős bácsival, - véletlenül se velem! - hogy ez nem megy így tovább, és felhívták a lakástulajdonosomat, hogy panaszkodjanak egy sort. Ami vicces volt, hogy az a bácsi telefonált, és mártott be, aki évi 3 hetet tölt a házban. A panaszsor az volt, hogy veszélyeztetve érzik magukat a vendégeim miatt, és hagyjam abba a vendégfogadást, különben beperlik a lakástulajdonost. Nem engem! A tulaj nem volt ahhoz elég tökös, hogy azt mondja nekik, pereljenek be! Mert 1: nem bűncselekmény vendégeket fogadni, tehát kb. ezzel se a rendőrség, se az önkormányzat nem foglalkozna. Ha nincs benne az SZMSZ-ben, hogy a lakók nem fogadhatnak vendégeket, akkor nem lehet erre senkit se kötelezni, hogy ne tegye. Meg milyen szabály lenne ez? Nem jöhet vendég senkihez ezentúl! Azt is megmondták neki, hogy figyelve vagyok, nézik mikor ki jön hozzám, mikor vagyok egyedül, úgyhogy tudni fognak MINDENT. Ne merészeljek itt ám sumákolni, hogy becsempészek titokban valakit. Még azt is megjegyezték a telefonba a tulajdonosnak, hogy azt is figyelik kitől milyen levelet kapok, és mit veszek át. Kiszedik a postaládámból a levelet, ellenőrzik ki írt nekem, majd visszateszik a levelesládába. Na itt éreztem, hogy ez az a pont, amikor én fenyegetőzhetnék egy jó kis zaklatási perrel.
A panaszok között az is volt, hogy ide drogosok járnak. Ugyanis Béla és az idős öregúr lelkes blogolvasóm, és hát kiderült, hogy Jon elszívott egy jointot a zsidó-negyedben. Tehát akkor ő drogos. Tovább megyek: minden vendégem drogos. Sőt, az is baj volt, hogy raszta hajúak járnak ide. Összesen egy raszta hajú vendégem volt Izraelből másfél éve. De ez most hirtelen probléma lett. Az is baj volt, hogy mindenféle vágott szeműek is járnak ide.
Mindezt egy kávézóban tudtam meg, miközben a lakástulajdonossal találkoztam. Rámöntötte az egész ügyet, hogy miket mondtak a szomszédok, és nyomatékosan megkért rám, hogy fejezzem be a vendégfogadást vagy költözzek el. Annyira sokként ért a dolog, hogy ott helyben meg is ígértem, hogy befejezem. Aztán felszálltam a villamosra és hazafelé menet átgondoltam a dolgot. Nem fejezhetem be, mert akkor egyrészt nem tudom tovább írni a blogot, amit nagyon nem szeretnék abbahagyni. Szeretek couchsurfingelni, imádok vendégeket fogadni, és nem utolsó sorban az angolomat is karban tartja. Tehát mire hazaértem, már tudtam, hogy nem hagyom abba. Gondoltam elkezdek szép lassan másik lakást keresni. Azon kívül, hogy imádtam ezt a lakást és a környéket, a vonzerejéhez hozzáadódott, hogy jóval a piaci ár alatt béreltem, valamint jó kapcsolatom volt a tulajdonossal is.
Aznap este érkezett meg nyolcvanhetedik vendégem egy éjszakára, a török Murat Ceasar (28), Madridból. Murat pár órával azután érkezett a lakásomba, miután a lakástulajdonossal találkoztam. Zaklatott voltam és ideges. Nyilván nem mondhattam le 3 órával az érkezése előtt a requestjét. Miután megjelent, javasoltam neki, hogy sétáljunk a környéken, ne maradjunk a lakásban. A közeli boltban vettünk 1-1 italt, majd felmentünk a hegy tetejére, leültünk egy kőre Budapest kilátást bámulni és dumálni.
Elmeséltem neki az egész történetet a szomszédokkal, és hogy sajnos bármennyire is imádok itt élni, mennem kell hamarosan. Ő a legutolsó vendégem ebben a lakásban. Murat nagyon megértően meghallgatott, igazából jól is esett, hogy valakinek egyből elmondhattam mi történt.
Murat 3 éve él Madridban, nemzetközi menekültügyi szervezetnél dolgozik. Murat még Törökországban kezdett el spanyolul tanulni, de a tudását Madridban tökéletesítette. Mostanra kiválóan beszéli a nyelvet, állítása szerint sokkal jobb, mint az angolja. Otthon is ugyanennél a szervezetnél dolgozott, csak áthelyeztette magát a spanyol fővárosba. Madridban egy 20 emeletes házban lakik, egy barátjával bérel lakást, és mindketten rendszeresen fogadnak szörfereket. Egyik szomszédja se foglalkozik velük :-) Egy éve csatlakozott a CShez, 24 vendégtől van refije, és ő maga 4 alkalommal volt vendég.
Murat mesélt pár negatív élményt vendégekkel, ki hogyan használta őt ki, de 90 százalékban pozitív élménye volt a CSel, ugyanúgy, ahogy nekem is. Már ő is erősebben szelektál, hogy kinek mond igent. Nyaranta napi 20-30 request ömlik be a postaládájába naponta.
Murat másnap elugrott bevásárolni, majd készített egy eszméletlen finom török reggelit, majd dél körül elment. (Megettem egybe az egészet, és túl is léptem vele a napi kalória -és szénhidrátkeretemet :-)
Kövess facebookon és instagramon is!
