A karácsony három napja alatt gyakorlatilag csak anyám diós bejglién és málnás piskótáján éltem, elvétve némi hallal és rizzsel. Tudom, hogy nem attól hízok, amit Karácsony és Szilveszter között eszem, hanem amit Szilveszter és Karácsony között, ennek ellenére mégis eldöntöttem, hogy a 10 napos londoni út alatt kizárólag egészséges, de mindenképp kevésbé derékbőség növesztő ételeket fogok enni.
A napom úgy indult, hogy a taxitársaság telefonjára ébredtem, hogy legyek szíves az autóhoz fáradni, ami már 11 perce vár rám a ház előtt. 15 perces rekord gyorsasággal elkészültem és 04.15-re sikerült kiérni a 06.00-kor induló géphez. A családomtól egy jó kis 4 kerekes gurulós fedélzeti bőröndöt kaptam karácsonyra, ami nagyobb annál, hogy ingyenesen lehessen felvinni a Wizzair gépére, de ahhoz pont jó méret, hogy beleférjen a 2750 Ft/út keretbe. Sőt, még a megengedett 10 kg-os határt is átléptem 4.5 kg-mal, de nem mérte le a kutya se (leszámítva engem).
Az Easybus bevitt a Victoriára, a sarki Starbucksban várt a pasim, hazamentünk és azonnal ledőltem aludni a kimerültségtől. A repülőn nem tudtam aludni, mert végig arra koncentráltam, hogy ne hányjam le az előttem levő ülést. Két óra alvás után módfelett betegen ébredtem fel, ami egyben azt jelentette, hogy le kellett mondanom mindkét edinburg-i hostomat. Az egyik srác ráadásul magyar lett volna, a másik originál skót. Nagyon szomorú voltam emiatt, mert izgatottan vártam a skóciai utamat, de influenzásan nem kellemes egy 9 órás buszútnak nekivágni. Készültem anyám diósbejgliével, parenyica sajtokkal, mézzel, mint welcome gift. Ezeket mind megkapta a barátom, és egy bejglit a Tower Bridge közelében ücsörgő homeless evett meg.
Délután vásároltunk ruhákat a nagy leárazások örömére (boxing day). Vettem még pár könyvet is, és persze megfázás elleni gyógyszereket és vitaminokat. Megnéztük a St. Paul's Cathedralt is. Éppen esti imát tartottak benn, aminek következtében csak a hátsó felében lehettünk, előnye annyi, hogy megspóroltunk a kötelező 15 fontos belépőt.
Másnap délután egyedül utaztam a metróban (és még néhány ezer ember). Egy kb. velem egykorú csinos angol hölgy leguggolt a padlóra, láthatólag nagyon rosszul volt. Senki még csak rá se nézett. Én ültem a székemen és azon töprengtem megszólítsam vagy sem. A végén odahajoltam hozzá és megkérdeztem jól van-e és szeretne-e leülni. Nagyon hálásan megköszönte és gyakorlatilag rákúszott az ülésre. Megérkeztem a National Gallerybe. Mielőtt felmentem volna a lépcsőn, a bejárat előtt a Trafalgar Square-en elmajszoltam az utolsó diós bejglimet. Odajött hozzám egy teljesen normálisnak kinéző harmincas fehér pasi hátizsákkal a hátán, egy hűtőládával a kezében, és nagyon erős brit akcentussal kérdezett tőlem valamit. Néztem rá csodálkozva, és megkértem, hogy ismételje meg a kérdést. A vége az lett, hogy a negyedik ismétlésre se értettem egy szót se. Megkérdezte erre, hogy:
– Beszélsz angolul? - mondtam neki, hogy: – Egy kicsit igen. - erre folytatta: – Mit csinálsz itt? - kikerekedett a szemem a kérdéstől, majd válaszoltam neki: – Épp eszem, majd megyek a Galériába. - mondja erre: – Nem szeretem a National Gallery-t, a British Gallery-t szeretem. - mire én: – Aha.. - erre felvetette: – Csináljunk valamit együtt. - mondom neki: – Szeretnél hozzám csatlakozni a múzeumi programomban? - mire ő: – Ja azt nem, találjunk ki mást. Honnan jöttél? - én: – Magyarországról. - erre persze elsütötte a Hungary-hungry poént. Mondom haha, majd kérdezi: – Egyedül vagy Londonban? - mondom: – No. - mire ő: – Család, barátok? Vagy kivel? - mondom kissé már feszülten: – Egy baráttal. - mire ő: – Elvesztetted a barátod? - én meghökkenten: – Nem. Tudom hol van. - mire ő: – Akkor miért nincs veled? - ez volt az a pont, amikor kezdtem kiakadni, közöltem vele, hogy: - Most akkor én megnézem a teret, majd bemegyek a múzeumba. - mire ő: – És mit fogsz utána csinálni? – Fogalmam sincs - válaszoltam, majd otthagytam.
A pasi valszeg ki akart rabolni, vagy a szerveimre pályázott, nem tudom, de egészen biztosan nem volt normális. A nyomulós kérdéseitől egyre rosszabbul éreztem magam.
A fotó nagyon szar szögből készült egy iPhone-val, mivel a Galériában tilos fotózni, és egyszer már rám is szóltak, hogy ne tegyem. A múzeum remek volt, megkerestem a kedvenc korszakaimat és festőimet és velük töltöttem el a következő 3 órámat. A múzem ingyenes, ami nagyon jó, de azért fizettem a ruhatárért és a térképért is. Az est további részére maradt egy Pret a Manger, egy Starbucks, egy vegan étterem a Sohoban, egy nagy séta, és egy angol kocsma kizárólag saját márkájú italokkal. Az itteni kávézókban és a pubokban azt utálom a legjobban, hogy a női mosdóik állapota rosszabb, mint a keleti pályaudvar wc-je. Szerintem kötelezően elvárható lenne, hogy egy Starbucks mosdója legyen tiszta. Nem értem miért ennyire igénytelenek a helyi vendéglátósok.
