A harmincnyolcadik vendéglátóm, Skóciában a negyedik hosztom, Vahid (40) egy iráni pasi volt, aki a publikus requestemre írt még a legelején, hogy szivesen hosztol Aberdeenben. Mivel volt 60 referenciája, és már 23 vendéget fogadott, egyből elfogadtam az invitálását. Vahid már hetekkel megelőzően tervezgette mit fogunk csinálni, kérdezte többször mihez lenne kedvem, koncerteket és szinházat javasolt. Azt éreztem, hogy nagyon várja, hogy megérkezzem hozzá. Az érkezésem előtti napon moziba hívott, amit elfogadtam, de aznap mégis le kellett mondanom, mert délután már láttam, hogy nem érek Aberdeenbe 18.00 órára, amikor a film kezdésére. Érezhetően csalódott volt a reakció, de elfogadó.
A vonatnak 19.00-re kellett volna megérkezni, de 20.10-re érkezett, mert egy másik vonat előttünk lerobbant és várakoztattak minket a semmi közepén úton két megálló között. Megérkezésem után beültem egy közeli kocsmába, ahova hamarosan megérkezett Vahid. Úgy kellett korábban rábeszélni, hogy miattam ne mondja le a mozis programját, menjen szépen el, én meg majd megvárom a pubban.
A kocsmából hazasétáltunk és éjfélig beszélgettünk. A fő támánk a vallás volt. Vahid korábban hithű muzulmán volt, de ma már ateista, iszik alkoholt, és eszik disznóhúst. 27 évesen ivott először alkoholt az életében és 32 évesen evett disznóhúst. Mesélte, hogy nagyon nehéz volt ezekre átállnia. Kérdeztem tőle hogyan lehet a mély vallásosságból az atista létig eljutni? Azt mondta, hogy sokat gondolkozott és sokat olvasott, és rájött, hogy minden az életben szimplán materiális, és nincs helye sehol Istennek. Hosszú út volt, ami elvezetett idáig.
Mondtam neki, hogy én nem vagyok mélyen vallásos, nem gyakorlom a vallásomat, mégis hiszek Istenben. Erre az mondta, hogy igazán hinni Istenben csak úgy lehet, ha gyakorlod a vallásod, hiszen ha nem gyakorlod, akkor nincs benne az életedben, szinte még a felszinen sem, és úgy könnyű mondani, hogy Isten létezik, ha közben igazából nem is törődsz a kérdéssel. Igen, ez valójában olyan, hogy azt mondom, hogy kapcsolatban vagyok valakivel, de a valóságban csak annyi van, hogy hébe hóba találkozhatok valakivel, akivel időnként szexelek is. Ez ugye ettől még nem kapcsolat, azaz nem létezik, mégis könnyű rávágni, hogy van valakim. Kényelmes. És kényelmesebb azt mondani, hogy Isten van, hiszen így neveltek, hogy van, és túl végleges és felelősség azt mondani, hogy nincs. Egyszerűbb abban "hinni", hogy Isten tőlem még elfér, ahol "van". Én nem vagyok még készen "abban hinni", hogy Isten nincs.
Vahid egy végtelenül okos, és intelligens férfi. Az Aberdeeni Egyetem kutatólaboratóriumában dolgozik mérnökként, és mozgásokkal kísérletezik, hogy miből lehet energiát nyerni. A doktori képzésén már túl van rágóta. Házas volt és vallásos, de szétmentek. Még 23 évesen nősült meg egy 21 éves lánnyal Iránban. 30 évesen költözött a nejével Nagy Britanniába, és 33 évesen váltak el. Alapvetően abban hisz, hogy jobb egyedül lenni, mint kapcsolatban élni.
Másnap délelőtt mentem be a városba, Vahid még kora reggel bement a laborba dolgozni. Elsétáltam a közeli parkba, megnéztem egy katedrálist, majd onnan besétéltam a városba, egy bevásárlóközpontban vettem magamnak egy parfümöt, és ebédeltem. Három éve nem vettem parfümöt. És amikor megvettem, arra gondoltam, hogy ugyan tetszeni fog-e Lacinak? Akkor még nem tudtam, hogy ez már nem fog kiderülni. Egy olasz étkezőbe ültem be, és evés közben hányinger jött rám, de gyorsan elmúlt. A kávéjuk finom volt. Onnan elindultam a tengerpartra, de útközben elmentem egy multiplex mozi mellett, ami azzal hirdette magát, hogy náluk 4.99 font egy mozijegy. Bementem, és éppen kezdődött Victoria and Abdul című film, amire vettem jegyet. A mozi végén beültem egy kávézóba és odajött Vahid értem.
Lesétáltunk a tengerpartra, útközben hívott a barátom, de csak kétszer csörgött ki. Akkor már nem beszéltünk 6 napja egymással. Még délután viccesen rá is üzentem, hogy egy hete nem beszéltünk, csak nem így akar szakítani? Majd megírta sms-ben, hogy valóban azért keresett, hogy befejezze a kapcsolatunkat, és majd másnap hív, hogy beszéljünk. Úgy bámultam az üzenetre, mint aki kísértetet lát. Visszaírtam, hogy úristen, ezt tényleg sms-ben kell közölnie? Majd felhívtam. Annyit mondott, hogy nem érez elég kötődést irányomba, de velem nincs semmi baj. Majd megbeszéltük, hogy csütörtökön hazamegyek és nálam találkozunk, hogy tisztességesen lezárjuk, mert azért ezt mégse telefonon kéne.... Öt hónapja ismerem, ebből négy hónap volt a kettőnké.
Majd letettem a telefont, bámultam magam elé, kinyögtem Vahidnak, hogy épp most dobtak ki. Mentünk előre a tengerparton, s nem szóltunk egy szót sem. Mentünk, mentünk előre. A fejem pörgött, hogy most akkor mi a franc van? Az egyik lejárónál mondtam neki, hogy lemegyek a homokba, és várjon meg. Lementem, süppedtem a homokban, és úgy éreztem magam, mintha egy idegen beöklözött volna a gyomromba, bámultam a csapódó hullámokat és sírtam kicsit. És persze arra gondoltam, hogy baszki, ennél giccsesebb szakító jelenet a világon nincs, már csak egy kamerának kéne feltünnie, hogy felvegye, ahogy meredek a tengerre teljesen értetlen fejjel és potyognak a könnyeim. És miért sms-ben kellett ez megtörténni? És miért nem lehetett megvárni, amíg hazamegyek és nem tönkrebaszni a skóciai utam utolsó két napját? Csináltam a mobilommal egy fotót, és elneveztem szakítós fotónak. Érzitek ti is rajta, hogy ez tényleg kurvára olyan kép, mint egy kibaszott büdös elhagyás?
Ráadásul holnap egy nagyon fontos tárgyalás lesz 14.00-kor Glasgowban Skócia legnagyobb private equity cégének az egyik igazgatójával. Este meg Nick Cave koncertre megyek, akinek mondjuk tökönszúrós számai vannak kizárólag, azaz az én szakításomhoz és elhagyásomhoz már giccsesen se illene jobban más, mint egy Nick Cave koncert. Jézusom.
Mászkáltunk végeláthatatlanul a tengerparton, sétáltunk haza és nyilván a szakításról beszéltünk. Aki menni akar, azt el kell engedni. Vahid szerint a csütörtöki beszélgetésnek sincsen értelme, hiszen mit várok ettől a beszélgetéstől? Lesz bármi változás? Mondom a tisztességes lezárás. Vahid szerint nem érdemelt meg ez a férfi engem, ha így lép ki egy sms-el, holnap hívlak felkiáltójellel.
Egyébként tényleg az a nagy büdös valóság, ha minket dobnak, akkor egyedül arra kell koncentálni, hogyan jövünk ki az elhagyott érzésből minél gyorsabban és fájdalommentesen. Én Vahidnak annyit mondtam, hogy basszus hogyan bízzak meg bárkiben is legközelebb, ha úgy szakítanak velem, hogy semmi előjele sincs, kiutaztam azzal, hogy minden rendben van, az előző estét szeretetben együtt töltöttük, tervekkel és mindennel, ami egy kapcsolat csomagban benne van. Szóval hogy lehet hinni és bízni a másikban legközelebb?
Vahid erre azt mondta, hogyha egy kapcsolattal tényleg minden oké mind a két félnél, ha senki nem akar kilépni, ha van szeretet, bizalom és törődés, akkor meg akkor is ott van, hogy az egyik fél beteg lesz, meghal, tönkremegy, azaz teljesen más, külső materiális okokból lesz vége az egésznek. Bólogattam mindentudóan, hogy én is jártam már itt, I have been there, hiszen az én Dinnel való kapcsolatom is azzal lett vége, hogy depressziós lett, ami megmérgezett mindent körülöttünk, egy évig kitartottam mellette, aztán többet nem ment, és én sétáltam ki a kapcsolatból. Volt szeretet, mégsem tudtuk folytatni.
Közben izzott az agyam, hogy úristen, most mégis fel kéne hívnom ma vagy holnap, és beszélni vele hosszasan és rendesen, nem 2 percet, mint az előbb, de akkor meg minek jönne át csütörtökön? Elhasználnám a szakítást arra, hogy telefonon lerendezzük. Mit lehetne még hozzátenni élőben?
Szóval hogyan lehet ismét felállni, vállat kihúzni, állat felszegni és újrakezdeni? És persze ilyenkor hitetlenül lehetetlennek tűnik az egész, aztán mégis jön valaki, szerelembe esünk, és elfelejtünk minden múltbeli kudarcot, betoljuk az all in bizalmat, és táncolunk a szakadék szélén. És ha szerencsénk van, a másik kézen fog és áthúz egy biztonságos stabil területre, és a külső tényezők is napsugárosak, a levegő meleg. Legyen így legközelebb.
