Az életem annyiban változott meg az elmúlt egy évben, hogy gyakran vagyok Londonban egy helyes brit srácnak köszönhetően. Most épp 3 hétig vagyok itt. Semmi különös. Későn kelek, elmegyek a délben kezdődő bikram jóga órára, hazamegyek, kimosom a ruháinkat és a vizes bikram cuccokat, kitakarítom a lakást, leülök a gép elé dolgozni, aztan kora este megjön a pasim. Néha főzök. Vagy elmegyünk valahova, vagy maradunk itthon. Napközben viszont egyedül vagyok.
A bikram jóga klubba csak echte angolok járnak, én vagyok az egyetlen turista. Nyáron még vehettem 35 fontért korlátlan 30 napos bérletet, második alkalommal már a sima bérlet árak vonatkoztak rám is. Korlátlan alkalom 30 napig 150 Font (uhh), én egy 10 alkalmas bérletet választottam 92 Fontért. Szombaton kiszurkoltam az árát, lejógáztam egy alkalmat, majd hazamentem, és otthon leülve ismét átnéztem az opciókat. Találtam egy olcsóbb és korlátlan alkalmú off-peak bérletet, ami csak 77 Font. Ezt nem ajánlotta fel a recepciós lány. (Csak reggeltől délig tartó órákra vonatkozik, és hetente háromszor egy délutáni foglalkozás). Délután visszamentem, hogy visszacseréljem a bérletemet erre, hiszen egyébként is a déli órákra járok, és legalább mehetek, amennyit akarok. A menedzser volt ott, elmondtam a problémámat és szó nélkül átírta a bérletemet és visszaadott 15 fontot. Budapesten ez lehet, hogy nem így lenne. Tetszik ez az azonnali kérdés nélküli korrektség.
Az öltözőben nincs az a családias hangulat, mint ami a budapesti stúdióban van, ahova szintén járok. Senki nem szól egymáshoz, el se köszönnek a lányok távozóban. Valamelyik óra előtt a recepción álldogálva a tanár rámutatott a mellettem álló kisfiúra és büszkén újságolta, hogy milyen cool, hogy ő is ide jár, pedig csak 11 éves. Annyit reagáltam, hogy otthon ez nem megengedett, 18 év a korhatár. Kérdezte, hogy hol van az otthon. Aztán az órán az egyik ászanánál törülközőt használtam könnyítésképp a kitartáshoz. Odajött és mondta a mikrofonba, hogy dobjam le a törülközőt, mert nem megengedett. Talán ez Budapesten elmegy, de itt nem. Revenge. Csak könnyed ügyfél mosolygás jött ki belőlem válaszul, na meg nem akartam visszaszólni a teremben még jógázó 40 angol előtt.
Vásárolni járok, néha főzök. A nap egyik fénypontja, a kb 10 perces útvonal a jóga órára, majd aztán haza. Odafelé gyorsan kapkodom a lábam, mert általában késésben vagyok, visszafelé már kimerülten a bikramtól, nézelődő funkcióba váltok. Azt szeretem ezekben az utakban, hogy szembe jön velem a világ. A világ különböző nemzetiségei, alakjai, stílusai, figurái haladnak el mellettem.
Shoreditchben lakunk, a fent látható képen lévő vendéglátóipari egységbe szoktam beugrani kávéért. Elvitelre kérem, a helyről kifordulva pont olyan lendületet veszek, mint Hugh Grant a Notthing Hill című film elején, mikor narancslét rendelt, majd később leöntötte vele Julia Robertset. Én még nem öntöttem le senkit. Shoreditch London felkapott művész és homoszexuális negyede. A merőleges utcában rengeteg a gay bar, és az utcán sétáló meleg párokhoz már hozzászokott a szemem. Tavaly még megbámultam a kézenfogva sétáló fiúkat, ma már csak pillanatnyi szivárványfolt.
Nemrég a piros lámpánál várakozva az Old streeten egy magas fiún akadt meg a szemem. A haja középnél volt elválasztva: az egyik fele derékig érő hullámos szőke hajzuhatag, a másik fele 2 centisre nyírott forma. Szakállas, de csak félig: az arca egyik felét rövidre nyírt szakáll borítja, a másik fele sima. Az arca mértani közepén van az elválasztás. Férfi kabátot, női szürke pullóvert, hosszú térdközépig érő fodros lila szoknyát és férfi cipőt viselt. Ezzel a ruházattal és haj/szőrzet választással a kettős nemi identitását akarja kifejezni. Én voltam az egyetlen, aki megbámulta, a többi járókelő még egy futó pillantást se vetett rá, akadály, amit ki kell kerülni. Budapesten ugyanez minden sétálóból rácsodálkozást és utánafordulást váltana ki. Budapest sokkal konzervatívabb város, és nem is gyakori a különcség.
Egyébként nem élnék itt tartósan és véglegesen. London magányossá tenne. Szeretem Budapestet, szeretem a törzshelyeimet, a kávézókat, éttermeket, ahol már ismernek. Szeretem, hogy minden alkalommal, mikor a városban rohangálok, kihagyhatatlanul összefutok egy ismerőssel, és ha van időnk, gyorsan meg is iszunk egy mi van veled kávét valahol. Londonban mindenhol, főleg a turisztikai látnivalók környékén fullasztóan hömpölyög a tömeg, de a nem turistás helyeken is akármerre nézek kurvasokan vannak. Budapest egy csendes kedves élhető üres kisváros. Szeretem a pesti hidakat, a parkokat, az utcákat a környékemen. Szeretem az épületeinket, hogy még ma is mindig feledezek egy új ház szépségét, ami mellett eddig elmentem. Szeretem a mozikat, ami otthon 3-5 font között megkapok, Londonban 8-15 font.. És nincs felirat, haha.
Szeretem a munkámat. A 15 év alatt kiépítettem egy biztos networkinget, ismerem a megfelelő embereket mindenhol, vagy ahol nem, ott ismerek valakit, aki ismeri... Itt folytatva a vállalkozásomat előlről kéne kezdeni mindent. Sok időbe és pénzbe kerülne, és sokkal nehezebb lenne. Londonban el kéne menni valami rendes munkahelyre, ami nekem nem volt 6 éve, és akkor is csak 1 évig.. Szeretem a barátaimat, szeretem őket áthívni a lakásomba, hogy hajnalig ciderezhessünk a teraszomon. Szeretem a kreativ és sikeres barataimat, mikor találkozom velük, mindig előrébb visz a velük folytatott beszélgetések. Imádom Bluminál a filmnézéseket, GG irodájában a brainstormingokat, Lillánál a közös kajálásokat, babázást és a nagy beszélgetéseket, Andival a kávézásokat. Nincsennek magyarosan depressziós barátaim.
Szeretem a családomat, a hétvégi törökbálinti kitömegközlekedéseket a szüleimhez, az 5 és fél kölyköt, akiknek a nagynénje/keresztanyja vagyok. Nyáron érkezik a hatodik. A bátyámék belehúztak :-) Szeretem, hogy majdnem minden héten láthatom a 13 éves keresztlányomat (a szívemben a saját kislányom), hosszabb idő nem is menne nélküle.. Szeretem az anyanyelvemet, a színházat, a beszélgetős kultúr esteket. Két hete itt vagyok, és csak az egyik szponzorommal beszéltem eddig magyarul telefonon kétszer pár percig. Néha annyira hiányzik az anyanyelvem, hogy a páromhoz ok nélkül mondok valamit magyarul, persze nem érti, akkor lefordítom. Pointless. Anyámékat felhívtam kétszer, de 1 perc után letették a telefont, mert ez drága nekem. Néha felhívom a szomszédot, hogy él e még a macska. Él.
Sok magyar költözött Londonban az elmúlt években. Ebből is többségében két tipus van. Az egyik (nagyobb halmaz), aki tanulatlan, itt pizzafutárkodik, étteremben mosogat, otthoni hazalátogatásai során dicsekedhet a haveroknak a 350 ezres fizetésével, és a menő cuccaival, amit Londonban fillérekért megvehetett. 6 fontos GAP farmer, Pesten 20 ezer Ft. De nem beszél arról, hogy a 4-5 zónában lakik kinn a picsában szar környéken, voltakép nem is Londonban. A szobáját is megosztja valakivel egy putri lakásban, mert az 1000 fontos minimálbéréből csak erre telik, "megússza" 300 fontból. Órákat tömegközlekedik naponta a munkahelyére, és késő este holtfáradtan dől be az ágyába. Beleragad egy ördögi körbe, és esélye sincsen jobb állást találni, interjúkra járni. Már ha beszél angolul. Otthon viszont előtte saját lakása volt, de legalábbis saját szobája. Londonban nem jár esténként szórakozni, mert az már nem fér bele a büdzsébe, na meg a pakisztáni kollegákkal nehéz is lenne. Magyarországon viszont ez nem volt gond.
A másik réteg az értelmiség, itt is jó munkája van, saját lakást bérel 2000 font körüli áron (vagy a külvárosban olcsóbban), de nem tudja azt az életszinvonalat tartani, amit Budapesten megengedhetett magának. Odafigyel a bevásárlásnál, melyik a olcsóbb joghurt, meggondolja mikor menjen étterembe, moziba stb. Egy srácot ismerek, aki menő nemzetközi bankban dolgozik informatikusként, a Hyde Park mellett lakik egy szuper lakásban (kurvadrágán, de nem baj), rendszeresen utazik, magas életszinvonalon él. Ő pont, hogy ugyanezt az életszínvonalat nem engedhetné meg Budapesten egy hasonló munkakörben. Ő a ritkább kivétel, és ő egyben a példakép, ami motiválja a kalandkeresőket az emigrálásra.
Az én helyzetem is hasonló, sőt, nekem Budapestről hozott magyar bevétel van átváltva fontba. Itt 3 hétig sokkal szerényebb körülmények között élek, mint otthon. Nem élhetem a budapesti fogyasztási rutinomat: nem mehetek annyit moziba, amennyit szeretnék, és meggondolom, hogy hányszor ugorjak be a Starbucksba, hol vásároljunk be, hova menjünk el este, hol együnk és mit, és figyelembe véve az oda-vissza 5 fontos metróköltséget alkalmanként. (Pesten korlátlan bérletem van ugye). Még a könyvek is drágábbak Londonban. Egy hete megvettem a legújabb Bridget Jones könyvet, amiért 15 fontot fizettem, ami kb. 5300 Ft. Budapesten kb. 4000 Ft lesz az ára, ha megjelenik. És még mindig jobb a helyzet, mert a barátom fizet sokmindent helyettem.
Nyilván vidámabb és hasznosabb lenne az ittlétem, ha lenne dolgom. Mondjuk ha itt is lenne munkahelyem vagy vállalkozásom. D presszionál is rendszeresen, hogy keressek itt állást. A semmitevés magányossá tesz, még úgy is, hogy a párom minden egymással töltött időnket velem összebújva szereti eltölteni. A hétvégén elutazunk Canterbury-ba, egy japán házaspárnál lesz couchsurfing szállásunk. Nagyon várom. A buszjegy oda-vissza 5000 forintba került fejenként, pont annyi, amennyi Budapestről Egerbe kerül, hogy meglátogathassam a két legjobb barátnőmet, akik már nagyon hiányoznak. Jövő héten megyek haza, hévégén gyertyagyújtás a nagymamám sírjánál, és Rékát és Szöszit is láthatom végre. Eger, a szülővárosom, még mélyebben győkerezett érzések, mint Budapest.
Kövess minket a Facebookon is.
