Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv fúzióval műtét miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle.
Lásd még: első rész és második rész.
Csütörtök
Könnyebben tudtam kimenni sétálni a rolleremmel. Reggeltől úgy döntöttem, hogy leállok a fájdalomcsillapítóimmal, mert féltem, hogy hozzászokom. Reggel 09.00-kor kivették a katétert, amitől nagyon boldog lettem. 11.00 körül megjelent Anika, a kötözősnővér angyal, és közölte, hogy eltávolítjuk belőlem a csöveket. Kérdeztem, hogy fájni fog? Mire nagyon kedvesen annyit mondott, igen, ez rossz lesz. Lépésről lépésre mindent előre ismertetett mi fog történni, és milyen érzés lesz. A legrosszabb az volt, amikor kihúzta a hátamból a csöveket, itt kérte, hogy vegyek egy mély levegőt. Nincs jelentősége a lélegzetvételnek, de olyankor azzal vagy elfoglalva, nem pedig azzal, hogy 10 cm mélyen a hátadban ülő két db csövet húznak ki belőled. Rosszabbra számítottam, a katéter behelyezés szarabb volt!
Utána a kedélyállapotom hatványozottan javult, hiszen csőmentes lettem MINDENHOL. 12.00-ig kötelező volt pisilni, különben visszarakják a katétert. Na azt az már nem! Kigurultunk, édesanyám segített a mosdóban, és utána lezuhanyoztatott.
Bejött később a gyógytornász, és tornáztunk is az ágyban. Nyögvenyelősen ment, de valamit csináltam. Sétáltunk is egyet, gyógytornász mondta, hogy addig nem mehetek haza, amíg nem tudok magamtól járni. Nyilván így logikus, tolószéket nem adnak búcsúajándékba. Délután egy kedves hordágyas fiú levitt kerekesszékben a röntgenre, hogy megnézzék hogy néznek ki a beültetett csavarok.
A lehangoltság állandósult, és kezdtem jelezni minden betévedő orvosnak, hogy én holnap hazamegyek. Kérdezték, hogy Bánk Doktor Úr hazaengedte? Mondom, nem, de nem érdekel. Tudtam, hogy nem vagyok még olyan állapotban, de utáltam ott lenni. Nem ők tehettek róla, én akartam abból a környezetből szabadulni, hazamenni, bebújni a paplan alá, egyedül lenni és csak sírni. A már minden apró részletében elképzelt sötét szobára és sötét sátorra vágytam.
Délután bejött a sebészem, és elújságolta, hogy látta a röntgent és gyönyörű lett. Gondolom ez olyan érzés lehet neki, mint amikor valaki önkezével megjavít egy elromlott motort, és elégedett vele. Megkérdeztem, hogy megmutatja-e nekem, mondta, hogy holnap, mert már megy haza. Kérdeztem, oké, de holnap mikor? Majd bejön értem reggel. Neki is elmondtam, hogy holnap hazamegyek. Erre azt mondta, hogy szombaton lehetséges, ha addigra tudok járni. Este a nővér kivette a műtéti branült a kezemből, és onnantól tényleg nem lógott már ki belőlem semmi.
Péntek
Délelőtt a nagyirollerrel (lásd a fotón) lelifteztem a kórház kávézójába, és ittam egy finom lattét. Érdekes látványt nyújthattam, mert többen megrökönyödve bámultak, és néhányan odaugrottak segíteni. Délután bejött hozzám Ági terrorista gyógytornász, és megtornáztatott, majd felvette a mobilom rögzítőjére a tornát. Jelezte, hogy ez az utolsó tornánk, innentől kezdve ezt hallgatva kövessem az utasításokat mostantól a következő 6 hétben. Kimentünk a folyosóra is, és megkért rá, hogy a roller nélkül sétáljak. Mondtam, hogy nem fog menni, de erőltette. Pillanatra elengedtem a rollert, de azonnal elkaptam újra, ahogy éreztem a gerincemre nehezedő nyomást és fájdalmat. Tehetetlennek, szerencsétlennek, és haszontalannak éreztem magam. Erre otthagyott, hogy oké, ez most nem sikerült. Bekopogott a sebészem szobájába, Bánk kijött és beszéltek kicsit, vélhetően rólam. Én közben elgurultam a mosdóig, és titokban utáltam mindkettőjüket.
Egy nővér közben közölte, hogy másnap megyek haza, kész van a zárójelentésem. Ettől a hírtől inkább megijedtem, mint örültem. Igen, haza akarok menni, de képtelen vagyok rá. Az egy dolog, hogy kerekesszékben kivisznek az épületből, de otthon hogyan fogok felmenni a második emeletre? Még jobban belezuhantam a depresszióba, hogy kész, kitesznek a kórházból, pedig járni se tudok. Este a sebészem felhívott, hogy érdeklődjön, hogy vagyok, meg jelezte, hogy másnap bejön és akkor már tényleg megmutatja a felvételemet. Elmeséltem neki, hogy holnap haza kell mennem, erre megnyugtatott, hogy nem megyek sehova holnap, majd megbeszéljük mikor léphetek le.
Elmondtam neki, hogy leálltam a gyógyszereimmel és panaszkodtam neki, hogy a szomszéd szobában fekszik egy 30 kg túlsúlyú 42 éves fickó, akinek a második porckorongműtéte volt, ugyanaznap műtötték, mint engem, ugyanúgy fixációs beavatkozása volt, és simán nagyiroller nélkül sétálgat le fel, és ő aznap este megy is haza. Ő miért van jól? És én miért nem?? Erre annyit mondott, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz, mert teljesen felesleges, az az ő teste, ez meg az enyém, és ő tele van nyomva fájdalomcsillapítókkal.
Közben rámírt egy olvasóm, András a Facebookon, hogy ő is ugyanúgy átesett egy ilyen műtéten ugyanazon a területen, háromszor, ugyanott az OGK-ban, és írta, ha szükségem van bármilyen tanácsra, jelezzem neki nyugodtan. Kiderült az is, hogy őt is Bánk műtötte kétszer is. Kértem, hogy hívjon fel, és kimentem rollerezni, hogy ne zavarjam a szobatársaimat. 30 percig beszélgettünk, és András kicsit helyrebillentette a lelkemet. Hiába hívtak a barátaim is, ők nem tudják mi az, amin most keresztülmegyek. Ez a férfi meg ismerte az orvosomat, az intézményt és megtapasztalta saját magán az eljárást is.
Ő tette helyre bennem azt is, hogy a sebészemnek (és sebészünknek) az volt a dolga, hogy megszereljen, amit megtett. Bánk nem az a lelkizős tipus, erre ott vannak a többi kollegái. A lelki részét nekem kell egyedül helyreraknom magamban. Legyek türelemmel, és lassítsak. Azzal zártuk a konklúziót, hogy az orvosom inkább ne foglalkozzon velem, és csinálja meg tökéletesen a műtétet, mint hogy állandóan körülugráljon, de szarul műtsön meg.
Később a mosdóban sikerült elengedni a rollert és megálltam a saját lábamon kapaszkodás nélkül minimum 10 másodpercig. Vigyorogtam és vicsorogtam a tükörbe. Egyedül zuhanyoztam. Nagyon örültem neki, hogy sikerült viszonylagos nehézségek nélkül.
Nem bírtam aludni este altatóval sem, éjjel 01.00-kor kiszenvedtem magam a rollerrel a nővérpultig, hogy kérjek fájdalomcsillapítókat. Parkinsonos léptekkel haladtam előre, 10 cm-eket tudtam mozdítani a lábamon, és folytak a könnyeim a fájdalomtól. A csípőmet semmilyen irányba nem tudtam mozdítani, úgy éreztem, mintha lebénult volna az a részem. Valahogy odalihegtem a nővérnek, hogy valami baj van, adjon fájdalomcsillapítókat. Kezembe nyomott egy maroknyit, és kedvesen leszúrt az esti maratoni "futásért". Mondta, hogy figyelt engem, túl sokáig sétáltam, miközben csak 5 percet szabad egyszerre, rám is akart szólni, de nem akarta a telefonbeszélgetést se megzavarni.
Megkérdezte, hogy visszatoljon-e kerekesszékben, mondtam, hogy ne, mert felébresztjük a szobatársamat. Aznap műtötték a lányt, jobb neki, ha alszik. Leültem egy székre és húztam magamat fel a roller kapaszkodójába, hogy ne essen össze a hátam. Ültem, amíg bírtam, aztán visszakínlódtam magam a szobába. Útközben felötlött, hogy most, kész, nem bírom tovább, lefekszem itt a folyosón a padlóra, de tudtam, hogy azt az éjszakás nővérek nem fogják hagyni. Beértem a szobába, ledőltem valahogy, és azonnal elaludtam.
Itt folytatom.
Kövess Facebookon is.
