Huszonhárom éve fotózom. Ebből az első 10 éve szenvedélyes fotózással telt, és nagyon jó pénzeket is kerestem vele. 22 évesen utaztam először utasszállító repülőgépen, Londonba mentem meglátogatni a pasimat. Azután öt éven keresztül minden évben a Cannes-i filmfesztiválon fotóztam a világsztárokat és utazgattam a Francia Rivérián. 23 országban jártam és mindenhol fényképeztem, ebből Olaszországba, Franciaországba és Spanyolországba nagyon sokszor visszamentem. Angliában kb. húsz alkalommal jártam minimum.
A helyek 90 %-ánál nem készült rólam felvétel, nem tartottam fontosnak. Mai napig utazásonként maximum 3 fotót csinálunk. Nem is kell több. Néha én magam is késztek selfiet, pózolás nélkül és úgy mosolygok, ahogy szoktam. Legelső önarcképemet 16 évesen készítettem egy fotóállvány segítségével, meztelenül ülök egy fotelben. A lábaim fel vannak húzva, csak a cici látszik. Én magam nagyítottam a képet kitakarásos megoldással, nagyon szép lett a kópia belőle. Sajnos egy fotóstalálkozón 10 évvel később megmutattam egy csapat fotósnak, és valaki lenyúlta. :-( Mindig nevettem azokon a turistafotósokon is, akik lefényképeznek egy nagy épület, teret és előállítják a családtagjaikat, akik felismerhetetlenül kicsik lesznek a képen. Na és akkor beszéljünk a selfie őrületről.
Bizonytalan lelkületű vagy szimplán nárcisztikus csajok úgy utaznak, hogy VÉGIG önmagukat fényképezik. Ahelyett, hogy elvesznének a tájban, gyönyörködnének a városban, ahol éppen vannak, ehelyett minden pillanatban megállnak és művigyorral pózolva készítenek egy selfiet valamennyire belekomponálva a háttérbe az idegen helyet is, ahol vannak. A képek 99 %-án pontosan úgyanúgy néznek ki. Mondjuk ezt a képességet Barack Obama fejlesztette tökélyre, ő minden fotóján ráncokra rendezve teljesen egyformán néz ki, igaz ő nem selfieket gyárt, hanem őt szeretik sokszor sokan lefotózni.
Szóval a selfie-junkie jelenséget számtalanszor láttam ezt, legutoljára a szexrabszolga ausztrál vendégemen és most a nigériai vendégemen is. Az ötpercenként selfie-t készítők egyik legfőbb ismertetője, hogy kamera nélkül sohasem mosolyognak mások társaságában sem, és alapvetően nem érzik jól magukat sehol. És minden egyes selfiet pózolnak, egyszerűen már nem képesek természetesen megállni, ülni és önfeledten a kamerába nevetni. De mitől is lenne természetes egy selfie? Ha egy barátunk, családtagunk fotóz le, attól válunk magunká, és attól adunk vissza a fényképnek az adott hangulatból, hogy az arckifejezésünk annak szól, aki lefényképez, és annak a pillanatnak, amiben éppen mi együtt közösen vagyunk.
Selfie-junkieság másik jellemzője, hogy ezeket a képeket a készítőik gondos válogatás után tolják ki a Facebook/instagram stb oldalukra és utána a következő órák azzal telnek, hogy kétségbeesetten nézik, hogy lájkot kaptak a képre az ismerőseiktől. Ha túl keveset, akkor összeomlanak, 100 lájk alatt nem lesz nyugodt az éjszakájuk. Ismerek pár ilyen embert személyesen, akiknek a fotóik alatti lájkok száma nagyon fontos.. nos, ha politikailag korrekten akarok fogalmazni, ezeknek az embereknek kb. mindennemű teljesítménye is ebben merül ki, azaz valóban ez a legértékesebb dolog, amit eddig leraktak az asztalra életük során... (Természetesen kivétel ezalól az Instagram-sztárok, akik akár 2000 Eurót is megkeresnek posztonként egy termék reklámozásával, ők legalább jól megélnek a lájkok számából. Well done!)
Százharminckilencedik vendégem a mexikói Isabelle (32) volt, egy éjszakára hosztoltam. 2011-ben csatlakozot a CS-hez, kb 20 alkalommal hosztolt vendégeket. Három éjszakára akart hozzám jönni, de a menekülthelyzettől nem talált buszt, vonat meg nem jött Pestre Zágrábból, blabla carral jutott Pestre vasárnap este. A vendégem Zágrábban él 7 éve, megtanult horvátul és egy utazási irodában dolgozik napközben, este meg pincérnő egy bárban.
Megérkezett és adott egy doboz belgacsokit. Jó kezdés! Keresztanyám küldött előző nap vegetáriánus töltöttkáposztát Egerből, azt ettük meg. Szerintem nagyon finom volt. Ránézésre mondta Isabelle, hogy pont így néz ki egy mexikói étel is: tinga de pollo. De amikor belekóstolt, mondta, hogy ízre már nem lehet összehasonlítani a kettőt.
Miközben vártunk az afrikai vendégeimre, kitaláltuk, hogy tornázzunk egyet. Elindítottam a spotify-n egy work out zenei válogatást és az én tornagyakorlataimat megmutattam neki, amit a testkultúraműhelyben tanultam, kiegészítve gyógytorna gyakorlatokkal. Isabelle egy nagyon csinos vékony lány, de soha nem sportol, így hát gyakorlatilag majdnem belepusztult a feladatok ismétlésébe. Mindenből feleannyit tudott csinálni, mint én. Ez volt az első alkalom, hogy a vendégemmel tornáztunk otthon.
Száznegyvenedik és száznegyvenegyedik vendégem a nigériai Onaré (26) és nővére Mimi (30) volt. Nagyon nagyon vártam a lányokra, mert még sohasem hosztoltam senkit Afrikából! Ez volt az utolsó üres kontinens a couchsurfing térképemen. Onaré sugárzó kedves és kiváncsi fiatal hölgy. Nemzetközi joggal foglalkozik, de nem akar gyakorló ügyvéd lenni, tanítani akar. Master diplomáját Ausztráliában szerzte és onnan költözött Finnoországba, ahol jelenleg a doktorijával foglalkozik. Vélhetően soha nem fog visszamenni Nigériába.
Mimi Nigériában él, és a környezetvédelmi minisztériumnak dolgozik. Elmesélték, hogy Nigéria talán az egyik leggazdagabb ország Afrikában az olajnak köszönhetően. Nemrég volt parlamenti választás, lecserélték a korábbi elnöküket, aki az ország vagyonából hihetetlen és elképesztő összegeket mentett át a saját bankszámlájára.
Este 22.00 körül érkeztek hozzám a lányok és elmentünk a helyi kocsmába meginni egy italt. Mimi már zárkozóttabb volt és nem igazán mosolygott. Egy óra után felém fordult és kijelentette, hogy akkor fejezzük be és menjünk haza, mert ő fáradt. Én meg mosolyogva annyit mondtam, hogyha a lányok is befejezik az italukat, akkor majd szivesen hazakisérjük, mielőtt mi továbbmennénk máshova. Mimi egy idő után nem bírt tovább ránk várni, és kiment a kocsma elé a selfie botjával fotózni magát különböző szögekből. Hazakisértük, majd lesétáltunk a Margit-hídhoz. Sajnos éjjel 01.00 körül már nem égett a díszkivilágítás, igy nem sétáltunk fel a hídra.
Másnap felkelés után elmentünk a belvárosba körülnézni. A testvérpár értsd 100 méterenként leállt, hogy pózoljanak kapualjakban, lámpaoszlopoknál. Főleg mogorva Mimi szeretett pózolni, és kedves Onaré volt a fotós. Pl. megálltunk a Bazilikánál, mert nekem volt egy közös képre szükségem tőlük. Ebből az lett, hogy én készítettem 1 képet a 3 lányról. A 3 lány ideadta nekem a mobiljukat, hogy arról is készítsek. Majd megkértek valakit, hogy csináljon négyünkről egy képet. Majd a mobiljukat visszavéve minden verzióban selfie bottal készültek még közös képek. Én mély be és kilégzéssel próbáltam közben nyugalmi állapotban maradni.
A séta közben volt egy figyelemreméltó diszkriminatív eset, ami nekem érdekes volt, Onarénak ez mindennapos Finnországban. A Lánchídnál egy afrikai srác valamilyen turista szolgáltatásos szórólappal közeledett hozzánk. Elől mentem én Isabellel, a mexikói vendégemmel, aki latinónak is néz ki, hátunk mögött a két nigériai lány. A srác szemkontaktussal közeledett, Hello Ladies megszólítással, mi ignorálva továbbsétáltunk, majd azonnal a két vendégemet Hey Sisters megszólítással üdvözölte. A csajok szintén ignorálva továbbmentek. Az értékesitő fiú utána hülye kurvák megjegyzést kiabált utánunk, mert nem álltunk meg.
Megjegyeztem Onarénak, hogy ez is valahol a pozitív diszkrimináció, és a rasszizmus egyik formája, hogy négy lányt lát közelíteni, és a bőrünk szine alapján szólít meg minket. Onaré mondta, hogy ez mindennapos, valahogy az afrikai férfiak azt érzik, hogy itt Európában valami érdekközösség, összetartás van közöttük, csak attól, ha látnak valakit az utcán. Hey Sister, hello testvér, mert afrikaiak. Onaré felháborodva mondta, hogy baromira nem érzi, hogy minden afrikai a testvére lenne, azért mert itt Európában összefutottak az utcán és ugyanarról a kontinensről származnak. Erre én is annyit mondtam, hogy az európaikakkal én sem érzem ezt a rokonságot, hey sister és brother. Értem én, hogy valahol gyökerezik ebben a szemléletben és összefogás akarásban az ősi elnyomás is, alárendeltség érzése is. Aztán még hozzátettem, hogy ráadásul a lányok lehetnének afro-amerikaiak is, akkor is pont így néznének ki.
Egyébként mindenhol nagyon megbámultak minket. Két mélyen fekete lány plusz egy latino plusz én az oldalt punkosra fonott hajammal. Haha.
Kövess Facebookon és Instagramon is.
