Harmincadik hosztom a 40 éves Luca volt Rómában. Informatikai tanácsadó egy tanácsadó cégnél. Ő is, mint Adriano, válaszolt a nyilvános hoszt keresésemre, és meghívott az otthonába. Luca Guidonában lakott, ahova 50 perces vonatút vitt a Termini vasútállomásról. Ő volt a második hosztom, és már három napja Rómában voltam. Az első hosztomról egy következő posztban írok. 

Megérkezésem után egyenesen elautóztunk egy közeli óriási élelmiszerüzletbe bevásárolni, mivel nála is főzni szándékoztam reggel és este. Vettünk mindenféle nagyon jó olasz alapanyagokat a ketogén reggelikhez és vacsorákhoz. 40 euró volt a számla, amit a tiltakozásom ellenére Luca kifizetett a kasszánál. Nekem is sokszor főztek már a vendégeik, de mindig kizárólag ők vették meg a hozzávalókat. 

A nappaliban kaptam szállást egy kihúzható kanapén. Átöltöztünk, és elmentünk futni. Azt mondta, hogy egy nagyon jó helyre fog vinni, de egy záptojás szagú sötét helyre autóztunk, valószínűleg egy gyár lehetett a környéken, nem kérdeztem. Szervízutakon futottunk 5 km-ert. Luca fél éve nem futott, és konkrétan másfél kilométer után elkezdett nagyon szenvedni. Ugyan továbbra is tartottam a tempót, de megszántam és a tervezett 7 km helyett csak 5 km-ert kocogtunk. Nem akartam kinyírni a vendéglátómat az első nap. Végtelenül büszke voltam magamra, hogy nem csak megutaztattam a futócipőmet, hanem használtam is. 

Utána hazajöttünk, és gyakorlatilag a találkozásunk után már rögtön szembesültem a problémával, hogy Luca nem beszél angolul. Amit én mondtam neki, abból gyakorlatilag nem értett semmit, ha meg ő beszélt, akkor egymás után pakolt angol szavakat, amiknek nem sok értelme volt, de ha az egész mondandóra egyben figyeltem, akkor nagyjából lehetett követni mit akar. 

Luca a kezdő nyelvtanulók hibájában leledzik még, hogy angolul úgy beszél, hogy az anyanyelvéből indul ki és ahhoz viszonyít mindent. Nem angolul gondolkodik, az angolt nem külön nyelvként kezeli, külön logikával, nyelvtannal és szókincssel, hanem mindent az olaszhoz viszonyít és fordít. Mikor mondtam neki valamit, láttam, hogy nem érti, és definiáltam neki a szó jelentését, a reagálása mindig kivétel nélkül az volt, hogy egy olasz szóval reagált rá. Azaz megértette, és egyből mondta hogyan van az olaszul. Próbáltam neki elmondani, hogy teljesen mindegy, hogy van olaszul, mivel én nem tudok olaszul, és most épp angolul próbálunk kommunikálni, ezért a fordítgatós módszere a mi beszélgetésünkön nem segít. De rajta sem!

Áttértem egy óvodai angol szintre, mondjuk 'we go city now', kb. ezzel lehetett boldogulni. Mindezek mellett Luca egy fantasztikusan kedves személyiség. Rettentően türelmes, és hisztitűrő. Időnként kissé hevesebb és türelmetlenebb (értsd: bunkóbb) reagálásaimon sem sértődött meg. A kommunikációnk egyik alapvető problémája az volt, hogy Luca nem ismeri az angol számokat. Pl. mesélt egy helyi politikusról, aki az önkormányzati választási kampányára 100 millió eurót költött közpénzből. Mondom 100 millió? Az lehetetlen, mert az rengeteg. Erre félrenéz, számol magában, majd kijavítja magát: 1 millió. Hát mondom szerintem az teljesen reális, és nem is annyira sok (ha mondjuk saját pénzéből fizetné). Értitek, az olaszok felháborodnak a plakátozásra költött összegek miatt, úgy többségében. Nálunk a szavazóbázis kis része háborodik fel ugyanezen, ezért is lesz a Fidesznek jövőre is kétharmada. 

Egyébként vannak komikus elemei az olasz politikának is. Például az oktatási miniszternek nincs diplomája. Lucának sincsen, és ő is politikus akar lenni. 

Vagy kérdeztem tőle, hogy Rómában hány ember él. Mondja 20 millió. Mondom - Mennyi? Megismétli a twenty million számot. Mondom - Luca, Európában nincs olyan város, ahol 20 millióan élnek, még Londonban is csak 8 millióan, de tuti, hogy Róma kisebb, mint London. Luca tovább ragaszkodott a twenty millionhoz, közben érzékelem, hogy kukkot sem ért az érveimből. Na erre előkaptam a mobilom, wikipédia, mondom, Luca.. 3.8 Millió. Luca válasza, ja ok, ő azt hitte 20 millió. Mire én, nem Luca, te nem hitted ezt, csak össze vissza mondod az angol számokat. Ülj le, adj magadnak 15 percet és meg tudod tanulni. Erre az volt a válasza, hogy nem érdekli.

A beszélgetéseink alapvetően az alábbi módokon zajlott le:

• Kérdeztem egy nyitott kérdést, és igennel vagy nemmel válaszolt.
• Kérdeztem tőle valamit és teljesen másra válaszolt, mint amit kérdeztem. De nem szóltam neki, hogy nem ezt kérdeztem, mert az vitte volna az energiáimat, és ellehetetlenítette volna a társalgást. 
• Amikor beszéltem hozzá, és a tekintete homályba veszett, azaz visító jele, hogy a másik félnek fogalma sincsen miről beszélsz, és persze azonnal megkérdeztem, hogy - Érted Luca, tudsz követni? és mindig kivétel nélkül az volt a válasz, hogy igen. (Lószart.)

Szóval ezért volt nehéz beszélgetni a hosztommal, mert alapból nem motiválja semmi, hogy jobban beszéljen angolul. Ezt azzal magyarázta, hogy ő Rómában él, itt mindenki olaszul beszél. Kész, pont. Mesélte azt is, hogy 5 évig felesége volt egy perui nő, de csak látogatták egymást, távkapcsolatban éltek, rövid időket laktak együtt. Kérdezem - Milyen nyelven beszélgettetek? Mondja - Spanyolul. Kérdezem, - És a spanyolod jobb, mint az angolod? Jött a válasz, hogy - Egyforma a kettő. Hát végül is, ha úgyse éltek egy kontinensen, vélhetően a feleségét se zavarta, hogy nem tudnak kommunikálni rendesen. 

Luca indul a következő önkormányzati választásokon a Five Star Movement szineiben. Ez egy underground hippi párt, aminek nincs elnöksége (a wikipédia szerint van), úgymond mindenki egyenlő. Mesélt a párt ideológiai nézeteiről, ami egy utópisztikus álomnak tünt nekem, és ezt el is mondtam neki, hogy soha nem fog működni, mert kivitelezhetetlen és irracionális. Nem vagyok benne biztos, hogy rendesen át tudta adni, amit el akart mondani, és abban egészen biztos vagyok, hogy egy kukkot nem értett a kritikámból. A hosztom nagyon szereti Rómát és Guidonát, ahol ő él. Sokmindent változtatni szeretne. Luca alapvetően nacionalista, és nem tetszik neki, hogy ilyen sok bevándorló él Olaszországban, akik sokszor szerinte jogosulatlan előnyhöz jutnak az olaszokkal szemben. Szidta például a kínai gazdag bevándorlókat, akik üzemeltetik a belvárosi üzleteket, boltokat. Az olasz kereskedők pedig a külvárosba szorultak, mert nem tudják megfizetni a belvárosi bérleti díjakat. A kínaiak adókedvezményt kaptak, és több pénzük is van. Luca azalapján itél el mindent, és skatulyázza be, hogy olasz-e az a valaki vagy valami, vagy nem. Ha külföldi, akkor felejtős.

Rengeteget mesélt nekem a politikáról és a politikai eszméiről és elképzeléseiről, viszont sajnos nem lehetett érteni mit akar, mert az olasz és angol szavakat keverte, ahogy épp érezte mondaton belül, és ha csak angol szavakat használt, annak nem volt nyelvtanilag értelme. Ezt úgy képzeljétek el, mintha egy külföldi megtanulna mondjuk 1-2 száz magyar szót, és random pakolgatná őket egymás mellé mikor hozzátok beszél. Egy idő után simán csak ráhagytam, és elég volt, ha körülbelül értem a témát, amit mondani akar, a részletek pontos ismerete igényét elengedtem. 

Luca az első este bejelentette, hogy szabadságot vett ki a munkahelyén, hogy velem lehessen végig. Kérdezem, és komolyan eljön velem a Vatikáni Múzeumba holnap? Mondja igen. Ettől az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Azért örültem neki, mert Luca egy jó ember, 3 napot jó lesz vele lógni, várost nézni. És azért volt egy kicsit, ohh jajj érzésem, mert én alapvetően egyedül szeretek utazni. Az a jó a couchsurfingben, hogy nappal egyedül lehetek, és reggel és esténként vagyok a vendéglátómmal, de nincs velem 24 órában. Nekem minden nap kell némi egyedüllét, és nem csak addig, amíg alszom. Ha családdal, barátokkal, párkapcsolattal mentem utazni, akkor is néhány naponta egyedül töltöttem legalább egy fél napot, de aki hozzám tartozik és velem utazik, az tudja ezt rólam és tiszteletben tartja. És az istenek szerelmére, hiszen nem tudunk normálisan beszélgetni! 

Hétfő reggel csináltam kettőnknek reggelit: bio tojásból vajban kisütött omlett, hozzákeverve rukkola, és szalámi és mozzarella sajt. Miután ez kisült, erre pakoltam mascarpone sajtot, paradicsomot és pesztót. Mindketten odavoltunk érte, én főleg az olasz alapanyagok kissé más ízeiért. Luca ajándékba három csomag Pick kolbászt kapott tőlem. 

Bevonatoztunk a városba, és a Termininél egy kávézóban meghívtam Lucát egy kávéra és ásványvízre. Majd nekem volt egy tárgyalásom egy olasz bankban. Luca eljött velem és megvárt egy közeli kávézóban. Onnan elmetróztunk a belvárosba valahova, majd elsétáltunk a Vatikáni Múzeumba. Útközben a jegyeiket áruló hiénák rettentően erőszakosak voltak. A sima ignorálás nem vette el a kedvüket, hogy rámtukmálják a skip the line (sorbanállás nélküli) jegyeiket, mindenhonnan megállítottak, megragadtak, szó szerint ötméterenként jött egy 'saleses'. Sokszor egyedül a 'leave me alone' vagy a 'fuck off' hatott egyedül, akkor megértették, hogy nem veszem meg a kurva jegyüket. Inkább beállok a sorba, mert egyrészt nem kívánok többet fizetni érte, másrészt nem bízok meg egy nem hivatalos forrásban annyira, hogy megbízzak a jegy érvényességében. 20 perc sorbanállással bejutottunk. 

Volt egy vicces jelenet is, egy különösen kitartó jegynepper tekergett körülöttünk, és feltétlenül üzletet akart kötni velünk. Mondom neki angolul, nem és nem, hagyjál békén, itt talán már feladta, aztán Luca odafordult hozzá, és mondott neki valamit olaszul. Erre a fickó még hevesebben válaszolt neki valamit, majd durrogva odébállt. Kérdezem Lucát, mit mondott? Luca mondta neki, hogy ő is római, és még valami lerázós szöveget, amire úgy reagált a dealer, hogy ha olaszok vagyunk, akkor meg tessék olaszul beszélni Rómában! Majd megfordult és elment. 

A Vatikáni Múzeumba most másodjára voltam, először 2005-ben, de akkor előtte 4 nappal halt meg a pápa, így a Sixtusi-kápolnát lezárták a konklávé miatt. A mostani pápa köszöni jól van, ezért most bejutottam. Fotózni tilos volt, én persze fényképeztem titokban. Aztán letérdepeltem a földre, mert így kényelmesebb volt hátraszegett fejjel felfelé bámulni. Könnyek gyűltek a szemembe, szerintem én még ilyen csodálatos műalkotást életemben nem láttam.

Lecsorgott az arcomon néhány könnycsepp a meghatottságtól, nekem meg jól esett kiengedni, és hagyni, hogy rászáradjon az arcomra. Bejött egy pap, kérte, hogy mindenki maradjon csöndben, és bejelentette, hogy lehet nála gyónni, vagy áldást kérni, aki szeretne. Azt gondoltam, ítt vagyok a világ egyik legszenteltebb helyén, ezt kár lenne kihagyni. Felmentem a katedrálisra, eléléptem és közöltem vele, hogy 12 éve nem gyóntam. Egyébként pont Rómában utoljára. Ezt nem tettem hozzá, csak nektek mondom. Erre kissé riadtan nézett rám, mert azt hitte, hogy akkor most belekezdek egy végtelen történetbe. Gyorsan hozzátettem, hogy nem kívánok most gyónni, jó lesz az áldás is. Kaptam. Meghitt volt és sokat jelentett nekem. A múzeum bezárt, el kellett jönnünk. Onnan beültünk egy étterembe egy salátára a bazilika mellett, megjegyeztem, hogy ennél én sokkal jobbat csinálok. Ittunk bort is, az finom volt. 

Onnan elsétáltunk a Caffé Grecoba, Róma legöregebb kávézójába, ami 260 éves. Sok sok történelmi és irodalmi híresség itt töltötte a délutánjait. Ittunk a pultnál 2 euróért egy kávét, ha leülünk 7 euró. Elvarázsolódtam a kávézótól. Onnan elsétáltunk a Trevi kúthoz. Ücsörögtünk ott, majd hazajöttünk. Sok sok eltévedés árán a metróig, mert Luca egyáltalán nem ismeri a várost. Készítettem vacsorát kettőnknek. 

Kedd reggek ismét csináltam kettőnknek reggelit. Luca konyhája még sohasem volt használva, minden eszközt, gépet a gyári csomagolásból bontottam ki. Luca 10 éve vette a lakását, de mindig kizárólag a városban eszik valahol. Ja és a hosztom nem tud mosogatni. Az asztalon hagyott mindent, én viszont nem bírom nézni a szennyest, így egyszerűbb volt elmosogatni utána is, mint szólni, hogy mosogasson el. Nem otthon vagyok, ez az ő konyhája. Gondolkoztam rajta, hogy tiltakozzon-e a feminista énem az állandó utána mosogatástól, de úgy döntöttem, hogy szarok ebbe a kérdésbe, és ez a minimum azok után, hogy három éjszakára szállást kaptam tőle, és meghívott egy csomó mindenre. Férjen bele a mosogatás a részemről. 

Délelőtt ismét bevonatoztunk a városba, most a Szent Péter Bazilikába. Az volt az eredeti tervem, hogy a déli misét elcsípjük, de sajnos nagyon lekéstünk. A metrómegállóból kiérve, még beültünk egy kávéra, majd mutatott egy olasz konyhafelszerelési boltot is. Ebbe a kávézóba tértünk be. Ahogy láthatjátok, a rómaiak a pultnál kávéznak, mert ha oda kéred és állva megiszod, akkor harmadannyiba kerül. Mi leültünk. Nem tudom mennyibe került, Luca fizetett. 

Luca folyamatosan kérdezte a járókelőket, hogy merre van a Bazilika, én mindig mondtam neki, hogy van a mobilomon google maps, azzal odatalálunk. Gyanakodva megkérdeztem tőle, hogy mikor költözött Rómába, amire az volt a válasz, hogy itt született és mindig itt élt. Erre megtorpantam és csak bámultam rá. Majdnem megkérdeztem, hogy akkor Hogyhogy nem tudod hol van a Szent Péter Bazilika?? De inkább nem aláztam, hanem lenyeltem a kérdést. De komolyan, ez hogyan lehetséges, hogy egy felnőtt római férfi nem tudja hol van, akkor sem, amikor már az Angyalvárnál jártunk? Nekem kellett neki az irányt mutatni (google maps nélkül), mert előző nap is ott voltam a környéken.

Szintén 20 perc sorbanállással jutottunk be, és várakozás közben összebarátkoztam egy svéd házaspárral és a velük lévő gyerekeikkel. Felüdülés volt, végre felnőtt módon, értelmesen szerkesztett mondatokkal beszélgetni valakivel. A nagyfiuk 12 éves, és kiválóan tudott angolul, bár csak az állami iskolában tanult. Közben a saját családaink gyerekeire gondolotam, akik közül a nagyok 13, 16, 16 és 18 éves koruk ellenére egyik sem beszél folyékonyan angolul, de akadozva se beszélnek, azaz sehogy nem beszélnek. A mi állami angol oktatásunk színvonala bekaphatja, de ennek okai egy külön poszt lenne. A svéd párral erről is beszélgettünk, hogy miért van az, hogy a svéd gyerekek igen, a magyar gyerekek meg nem tudnak angolul, néztek is rám nagy szemekkel a csodálkozástól. Luca ezalatt csendben ácsorgott mellettünk, mert nem tudott hozzászólni. 

Utána az volt a terv, hogy hazamegyünk és irány Tivoli, de 18.00-ra értünk vissza, Tivoli addigra bezárt. Egy park az egész, de oda is jegyet kell venni, és van nyitvatartási idő. Rettentő éhes voltam, Luca állítása szerint a vonaton ő még nem. Hazaértünk, és azonnal elkezdtem salátát készíteni mindkettőnknek, majd leültem enni. Kávét is főztem. Luca később bejött a konyhába, és jelezte, hogy olasz dolog együtt vacsorázni és kávézni, és szólhattam volna neki. Mondom, de hát a vonaton megkérdeztem, hogy éhes vagy-e, és azt mondtad, hogy nem. És hát ott van az edényben, egyél, amikor jól esik, leülök ide melléd a kávémmal. Leült, evett, majd közölte, hogy nagyon rossz, hogy nem bírta mindet megenni. Bámultam rá, mondom - Dehát rohadt sokat csináltam, nem is volt cél, hogy most mindet meg kell enni, lehet később is enni belőle akár mindkettőnknek. Mire ő mondta, hogy ő nem szeret az edényben hagyni semmit. Erre mondtam neki, hogyha valaki csinál egy lavórnyi levest, akkor azt mind meg tudja enni, vagy alapvetően nem értem miért baj az, ha jut későbbre is. De aztén feladtam gyorsan, mert láttam rajta, hogy nem érti miről beszélek. 

Jó esett egyedül lenni és enni a konyhában kicsit, ezért nem szóltam neki. 

Másnap reggel ismét konyhatündér üzemmódba álltam, reggeli, majd kivitt a reptérre, megálltunk útközben kávézni egy grillben. Két órát tartott az autóút a reptérre. Három órával értünk ki korábban, mert neki utána dolgozni kellett menni. Mikor begördültünk a bejárathoz, előtte leállított minket a gépfegyveres rendőrség. Elvették az útlevelemet, és várakoztattak 15 percet. Olaszul beszéltek hozzám. Kérdezték, hogy mit csináltunk Rómában, mondtam nekik, hogy 'Non parlo Italiano', amit a hat nap alatt vagy százszor elmondtam. Őket se érdekelte, folytatták tovább olaszul. Kérem nemzetbiztonság-felügyelet az van.

Olaszországban kibírtam 6 napon keresztül, hogy ne egyek fagyit, pizzát és péksüteményeket, és kizárólag azt egyem, amit magamnak készítek el helyi alapanyagokból. A reptéren vettem egy tábla olasz fehér mogyoróscsokit, és 2 perc alatt megettem. 

Összes fotóm Rómáról ide kattints

Kövess Instagramon is! Fotók az utazásaimról, meg úgy általában. 

Itt pedig Facebookon követhetsz. 

A fényképezőgép egy Canon Eos 80D volt, amit a Canon Magyarországtól kaptam kölcsön.