Ez a poszt nem a couchsurfingről fog szólni. Jancsó Mikló meghatározó szerepet töltött be az életemben, ez az írás megemlékezés egy régi barátomról.
2000-ben a Magyar Filmszemlén a Kongresszusi Központban odamentem hozzá, és remegő hangon közöltem vele, hogy a kedvenc filmem tőle az Oldás és kötés. Hahotázó nevetésben tört ki. Miután kitörölte a könnyeket a szeméből, megkérdeztem, hogy készíthetek e róla fényképeket. Megadta a telefonszámát válaszul. Felmentem hozzájuk és fényképeztem órákig, aztán ottragadtam, beszéltem, beszélgettünk. Néhány hét múlva visszamentem, hogy levetíthessem nekik a készített diákat. Ezt a képet az akkor 79 éves Jancsóról készítettem.
Zsuzsit, a feleségét és Miki bácsit is a szívembe zártam. Zsuzsi amolyan pótanyukám lett. Innentől kezdve heti rendszerességgel mentem. Pár hónappal később felajánlottam, hogy szívesen segítenék a készülő filmükbe (Utolsó vacsora az Arabs szürkénél) pénzt szerezni, ha cserébe társproducer lehetek. Sikerült hoznom egy szemmel látható összeget egy nagyvállalattól, valamint 300 óriásplakát helyet egy plakátcégtől. A szerzett összeg el is ment a plakát gyártására és kihelyezésére. Én meg "fizettségként" felkerültem a filmre, mint társproducer. A munkavetítésen kisebbfajta sokkot okozott, hogy az egyik jelenetbe zanzásítva beleírta Miki bácsi a múltamat, néhány évet az életemből. Az egyik színésznő mesél el rólam egy történetet. Jancsó Miklós múzsája lettem egy film erejéig. Ritácskának, Rituskának hívott mindvégig. Csak ő szólíthatott így.
2001-ben a 80 születésnapi bulik közül vagy hárman ott voltam, emlékezetes élmény volt színészek és rendezők között fiatal bakfislányként bulizni. Egy bekeretezett nagy fotót kapott tőlem, amit én készítettem róla, és fotókiállításokon is nyert. Provokáltam őket, hogy dicsérjék a képet. Adni pedig úgy kell, hogy nem várunk vissza semmit.
A következő évek szilvesztereit náluk töltöttem. Valamint időnként felvittem az aktuális barátomat bemutatni nekik. A háromból egy szimpatikus is volt nekik.
2002-ben volt a Puskin moziban egy fotókiállítás-megnyitóm, amit Jancsó Miklós nyitott meg. Eljött vagy 80 ember, filmesek és a barátaim. Miki bácsi elmondott egy gyönyörűséges megnyitó szöveget rólam és Cannes-ról, amit sajnos nem kértem el utána, elveszett a szöveg. A szüleimet, a nővéremet és a bátyámat is bemutattam Miki bácsinak. Nem is tudom ki volt a büszkébb.
5-6 évig aztán nem találkoztunk. Részben egy félreértés okaként, és nekem is fel kellett nőjjek hozzájuk. Kb 3-4 éve ismét elkezdtem látogatni őket, de már csak évszakonként egyszer egy évben. Miki bácsi már hamar elfáradt, inkább csak Zsuzsival beszélgettünk. Miki bácsiról, egészségügyi kálváriákról, szaporodó unokákról, néha politikáról, és hogy mi történik velem. Én is sokat változtam, és ezt ők is észrevették. Tulajdonképpen csak felnőttem. Jobban érdekelt mit mesél Zsuzsi nekem, mint hogy én jártassam a számat magamról.
Miki bácsi régóta beteg volt, de valahogy mindig halhatatlannak tűnt a szememben. Áprilisban tüdőrákot diagnosztizáltak nála csontrák áttétekkel. Az orvos azt mondta, hogy csak néhány hónapja van hátra. Ennek ellenére nem romlott drasztikusan az állapota, és tényleg hittem benne, hogy "örökké" élni fog. Viszont minden érkezésemkor, akármilyen gyenge is volt, a lépcső tetején állva fogadott, és kézcsókkal üdvözölt. Úriember volt ébredéstől elalvásig minden nap. Bár az elmúlt közel egy évben minden alkalommal, mikor elindultam tőlük, úgy öleltem meg Miki bácsit egy lenyelhetetlen gombóccal a torkomban, mintha utoljára látnám. Szeptemberben voltam náluk utoljára, ez az utolsó róla készített fotóm:
Decemberben megbeszéltük, hogy meglátogatom őket. Zsuzsi kérte, hogy menjek januárban. Januárban hívtam őket, hogy akkor mennék a jövő héten, majd telefonálok hétfőn. Ez hónap elején volt, nem telefonáltam. Hónap közepén beteg lettem két hétre, gondoltam megvárom, amíg meggyógyulok. Most a napokban gyógyultam meg. Tegnap gondoltam rá, hogy akkor a jövő hétre bejelentkezem hozzájuk. Sajnos elkéstem.
Itt vagyok, összezavarodva, valami mélyen ülő betokosodott fájdalommal.
Rita, Rita, Ritácska, hahó! Heló szép baba! Mióta mondom, ugye, nem kéne filmmel foglalkozni se nekem, se Neked! Nekem pláne. Mindegy. Az élet úgyis olyan amilyen. Az élet alighanem egy nagy tó. Vagy valami más. Nem?
Csókollak, Marx Józsival együtt, csak ő most éppen nincs itt.
A 2001-ik évben.
Miklós.
Én is csókollak Miki bácsi. És már te sem vagy itt.
Kövess Facebookon is!
