Agathe (30) száznegyvennyolcadik vendégem, Normandiából, Franciaországból meghökkentően gyönyörű nő, amolyan igazi természetes francia szépség. Egy estét hosztoltam és másnap csak sétáltunk egy nagyot a belvárosban, mielőtt felült a koradélutáni pécsi vonatra, hogy meglátogassa az ott élő barátnőjét. A vendégem egy nonprofit nemzetközi szervezetnél dolgozik, emelett jazz énekesnő egy zenekarban. A lány kedves, mosolygós, csendes, figyelmes, okos, tanult, közgazdasági karrierje, valamint énekesnői karrierje is stabil, emellett csodaszép és pompás alakú vékony lány. Gyakorlatilag ez a nő tökéletes, pont olyan, amilyen mi nők is akarunk lenni és minden férfi őt akarja feleségül venni. De... a lány elképesztően szégyenlős. 

Néztem rá figyelmesen, valamennyire már megismertem a kb. 16 óra együtt töltött idő után, ha össze kéne minket hasonlítani, akkor bennem semmi nincs meg, amire ez a nő képes. Master diplomája van, csodás hangja, zenél és énekel egy zenekarban, a legszebb 25 éves napomon sem voltam közel sem olyan szép, mint most ő akármikor 30 évesen, valami elképesztően érzékeny kisugárzása van, és mégis mindentől bizonytalan. Mondtam is neki, hogy hogy lehet valaki szégyenlős, ha ennyire tökéletes, mint ő? Hiszen övé lehetne az egész világ. A fotómon úgy néz ki, mint a lány a szomszédból, de élőben lélegzetelállítóan szép.  

Gyerekkorban és főleg tizenévesen volt szörnyű, nem volt képes idegenekkel beszélni, buliba elmenni, ha nem ismert ott mindenkit, egyszerűen csak könnyedén beszélgetni. Súlyosabb lámpalázhoz hasonló érzés uralkodottt el rajta, ha idegenekkel kellett beszélgetni. Nem saját döntés volt, nem a magának való tanulós lány, aki egyedül akar lenni, hanem rettentően szenvedett ettől. A szégyenlősség azonban idővel a korral enyhül, nem azért mert elmúlik, sosem fog elmúlni, csak könnyebb lesz.

Agetheban is meg volt a kiváncsiság az új dolgok iránt, mindenképpen vágyott arra, hogy ismeretlenekkel is képes legyen csevegni, pont ezért kezdett el couchsurfingelni, vendégeket fogadni, hogy legyőzze a benne lévő szorító satut. És fura, de szinpadra is ezért lép. Azt gondolná az ember, hogy az az énekes művész, aki ki mer állni énekelni a színpadra egy félelmetes tömeg előtt, az minden, csak nem szégyenlős, hát pedig de. Színészek is vannak ám, akik a magánéletben nagyon kis zavartak, és magukba bújósak. Én csak azért nem énekelnék színpadon, mert egy nagyon átlagos hangom van, arra jó, hogy a gyerekeket elaltassam a családban, de másoknak már nem lenne nagy élmény hallgatni. Viszont ha csodás hangom lenne, akkor nem csinálnék belőle problémát, ahogy közel száz alkalommal beszéltem már sok száz fő előtt konferenciákon is. Ez a munkám. 

Emlékeszem pici koromban is minden nyaraláskor összebarátkoztam mindenkivel, kiváncsi voltam, és érdekelt minden érdekes ember. Ez most is így van, ha valakivel találkozom, akit izgalmasnak találok, akkor könnyen alakítok ki vele komolyabb és bizalmas kapcsolatot. Nyitott vagyok, őszinte, laza és gátlástalan. De nem a pejoratív értelemben, na jó, néha talán igen. A kiváncsi természetem hajt arra, hogy minél érdekesebb embereket megismerjek, másokat, különlegeseket, nem hétköznapiakat.  

A zárkózott személyiségűek nem mindig szégyenlősek. Van magam körül is több olyan ember, aki nem barátkozós, nem nyitott, de a saját környezetében akár már hangos is, mindig ellazult, laza csevegőpartner minden szituációban. A szégyenlősség alapvetően nem betegség, de elérheti azt a szorongássá fajuló szintet, amikor már személyiségzavarrá válik, és eljuthat a pánikroham súlyosságáig. Éles helyzetben fokozott izzadás, levegő után kapkodás, pulzus gyorsulás, hangos szivdobogás érzés, és nagy gombóc a torokban. Ők maguk is tisztában vannak vele, hogy a tüneteik túlzás, de nem tudják kontrollálni és befolyásolni az izgatottságukat.

Én a saját családomban csak azt érzékelem, mivel több személy is igen szégyenlős, hogy sokkal nehezebb az életük, és megnehezít minden interakciót másokkal. Az egyik családtagom nemrég mesélte, hogy neki évekig komoly görcsöt okozott, ha idegen embert kellett felhívnia telefonon. Közben persze én nem értettem, hogy miért jelent bárkinek problémát idegenekkel beszélgetni, őszintének lenni, kinyilvánítani, amit szeretnénk, pironkodás nélkül. 

Korábban azt hittem, ha pusholom a tizenéves magába forduló kis unokahúgomat (itt is a többesszám), hogy ugyan már menj oda, hívd fel, csatlakozz, kérd el, jelezd neki, nincs ebben semmi rossz javaslatokkal, majd simán annyi lesz a reakció, hogy oké, csinálom. Hát nem, nem ez a reakció, hanem az, hogy ez nekem nem megy és totálisan magába zárkózik, aminek a falait nemhogy lebontani, hanem megkapargatni se tudom. Van szégyenlős barátnőm, szégyenlős családtagjaim (többes számban), elmondták, hogy ők is kurvára szeretnének feloldódni, odamenni, kezdeményezni, feldobni az első labdát ezernyi szituációban, de egyszerűen képtelenek rá. Így, kész és pont. Nem megy.

Kérdeztem Agathet, hogy tudna-e nekem tanácsot adni, hogy hogyan segíthetnék az unokahúgomnak, hogyan oldhatnám a zárkózottságát, ami még felém is megjelenik. Szégyenlős beszélni a mindennapi történeteiről, én meg az összes sejtemmel vágyok arra, hogy minden óriási rettentően fontos és apró kis lényegtelen bolond sztorijáról hallhassak. De nem mesél soha semmit. Azt mondta, hogy semmiképp ne erőltessem, hanem csak őt magát helyezzem barátkozós és nyitott szituációkba. Vigyem el programokra, ahol sokan vannak, vonzam őt be, tegyem őt én magam az aktív események részesévé. A szégyenlősek is nagyon vágynak ismerkedni, csak önmaguktól nem képesek rá, kell egy szárnysegéd. A szégyenlősök keresik a magabiztosak társaságát, tizenévesen és kora fiatalon szinte csak szégyenlős barátaim voltak, később felnőtt koromra vált a társaság körülöttem vegyessé. Nem azért, mert eltünt a környezetemből az összes szégyenlős ember, hanem ők maguk is megváltoztak, ugyanakkor beléptek az életembe a laza, könnyed, nagyszájúak is. 

Néha én valamire lustaságból azt mondom, hogy nem megy, és közben meg sem probálom. Ez más, ez a tehetetenség egy satuba szorító gát. Azt érzik, hogyha mások előtt beszélniük kell, akkor biztos valami hülyeséget fognak mondani, ki fogják őket nevetni, vagy remegni fog a hangjuk, vagy kezük, vagy nem fognak érthetően tudni megszólalni. Ettől a görcstől, aztán TÉNYLEG érthetetlenek sokszor, amikor megszólalnak, mert motyognak, vagy nagyon halkan beszélnek. A másik fél, meg mi van, mit mondtál? visszakérdezéssel meg mégjobban ráerősít a bizonytalanságukra, és arra, hogy jobb, ha csendben maradnak. 

Sok fiatal alkohollal és droggal próbálja oldani a szorongását, amiből nagyon könnyű út vezet a függőségekig, vagy akár a krónikus depresszióig. A szociális fóbia egyes pszichológus szakember szerint, nagyon könnyen kezelhető pszichológiai betegség. Érdemes a környezetünkben élő tinédzsereknél, fiataloknál erre kiemelt figyelmet fordítani, és személyre szabott pszichoterápiás segítséget keresni nekik. Emellett még a relaxációs technikák és a rendszeres jóga is sokat segíthet a testi tünetek enyhítésében. 

Kövess Facebookon is.