2017.12.17. 10:51

Olyan vagyok, mint a heroninista, aki minden egyes szúrás után a legelső lövés tökéletes élményére vár

Nagymamám hozott haza a karácsonyi pásztorjáték előadásról, és a folyosón elhaladtunk a gyerekszobánk mellett. Benéztem, és megláttam a feldíszített, és különböző szinekben világító és ragyogó karácsonyfánkat. Emlékszem a teljesen elborító izgatottságra, ami akkor elöntött. Berontottam az ajtónkon, beszaladtam a szobánkba, és ott állt a fa az ajándékokkal, és senki nem volt benn. Berongyoltam a szüleim hálószobájába, és mindenki ott ült. Izgatottam sikongattam nekik, hogy hát itt volt a Jézuska, hát ott a fa és az ajándékok, hogyhogy ők meg itt ülnek? Emlékszem a szüleim "meglepettségére", eljátszották nekem, hogy fogalmuk sincs semmiről. Megragadtam apám kezét, és átvonszoltam a gyerekszobánkba, hogy megmutassam neki mi van ott. Még óvodás lehettem, 5-6 éves, mert mire iskolába kerültem, megmondták otthon mi a helyzet a Jézuskával és a karácsonyi ajándékokkal. 

Az ajándékokra nem emlékszem, de a lelki állapotomra, a szüleim arckifejezéseire és a mindent elöntő örömre kristálytisztán és stabilan bevésődött a memóriámba. Az történt, hogy valami rettenthetetlen győzelmet arattam, mert Én. Egyedül. Vettem. Észre. Az. Ajándékokat. És senki más nem előttem. Apuék hümmögtek, hogy ők nem is értik, hogyan történhetett ez, hogy semmi nem tűnt fel nekik, hogy Jézuska odarámolta azt a sokmindent. Megdicsértek mindketten, hogy mindezt én vettem észre legelőször a családban. Arra az örömre emlékszem abból a nyolcvanas évek eleji Szentestéből, hogy a szüleim megdicsértek. Úgy igaziból ahogy kell, én meg ragyogtam, ujjongtam, és szétrobbantam a büszkeségtől a családom előtt. Akkor még nem tudtam, hogy ez soha büdös életben többet nem fog újra előfordulni. 

Azután félig felnőttem, szerveztem 17 évesen középiskolásoknak fotópályázatot. Úgy értsétek, hogy egy az egyben mindent: koncepció felépítése, szponzorkeresés, zsűrikeresés, meghirdetés, médiahirdetés, sajtójelenlét a megnyitón, zsűrizés, díjkiosztás, sajtómegjelenés mindenről. És a végén kerestem 30 000 Ft-ot, amit ahhoz viszonyítsatok, hogy akkor havi 500 Ft volt a zsebpénzem. Nem dicsértek meg. Most így utólag, felnőtten azt gondolom, hogy marha nagy dolog, ha egy 17 éves kislány tök egyedül összeránt egy ilyet tapasztalat és segítség nélkül. Én valószínű, nem csak megdícsérném a családunkban lévő bármelyik gyereket, hanem meg is ünnepelném.

Azután 18 évesen fotópályázatokat nyertem, ilyenkor anyámék eljöttek a megnyitókra, azaz nem szartak bele, de nem dicsértek meg. Fotóriporter lettem, mutogattam a szüleimnek az újságokban a nevemmel megjelent képeket, de nem volt rá semmilyen reakció. 6 évig voltam fotóriporter, 2003-ban hagytam abba, amikor elvesztettem az érdeklődésem a szakma iránt, mert azt éreztem, hogy nem tudok jobb lenni, fejlődni. És mindenki más jobb nálam. És közben ötször elmentem a Cannes-i Filmfesztivákra, amiből háromszor én voltam az egyetlen magyar akkreditált fotós. A harmadik évben már meghívásos helyem volt a cannes-i szervezőktől, jelentkeznem se kellett. Minden évben, mikor hazajöttem, csináltam egy fotókiállítást a képeimből és végigturnéztam az összes tévécsatorna reggeli beszélgetős műsorait, arról csevegve milyen érzés világsztárokat fotózni. Anyámék becsülettel végignézték ezeket az interjúkat. 

21 évesen alapítottam céget, rendeztem konferenciákat, ami az elmúlt 20 évben mind azért volt valamennyire érdekes, mert a munkám lefordítva azt jelenti, hogyha létrehozok valamit, az benne van az újságban. Pár év múlva filmproducer lettem, nyertem pénzt pályázatokon, Jancsó Miklós film társproducere voltam, ami szerintem menő, de arra se volt reakció. 

Itt van ez a blog, kb. 100 feletti van annak a száma, ahány újság-rádió-tévé interjút adtam már ezügyben, talán ez megy már a legrutinosabban. Szóval az elmúlt hetekben arra jöttem rá, hogy azért hajszolom 25 éve a látványos, egyedi, és átlagtól eltérő projektek létrehozását, mert azt gondolom a hétköznapi munka, élet és személyiség felmutatásával nem lehet a szüleimet kizökkenteni. Valami nagyobb, látványosabb, csillogóbb eredmény kell, aminek az lenne a hatása, hogy ... mi is?

Apám versenysportoló volt, és nagy álma volt, hogy valamelyik gyerekéből is az legyen. Ehhez a nővérem járt a legközelebb, aki asztalitenisszel egész szép eredményeket ért el. Rendszeresen versenyzett külföldön, és a válogatott tagja is volt, de 18 évesen abbahagyta. Apám minden vidéki és külföldi meccsére fuvarozta őt és csapattagjait, és természetesen végigülte az összes meccsét. Azt nem tudom, hogy amikor nyert Ági, akkor gratulált e neki? Mondjuk ha én lettem volna élsportoló és olimpiai aranyat viszek haza, azért csak gratulált volna, nem? De nem lettem az, szóval ezt cseszhetem. És Nobel-díjat se kaptam semmiért. 

Egyébként a bátyámat és a nővéremet se dicsérték meg semmiért, és mi se dicsérgettük egymást semmiért. Tőlük se kaptam gratuláló telefont semmiért, de mondjuk valahogy tőlük nem is várom. Pár hónapja azt mondtam a nővéremnek a kocsiban, hogy gratulálok, hogy a két gyerekét úgy nevelte fel, hogy ilyen jó emberek lettek belülük. Hogy mindkét gyerek, 19 és 17 éves, fantasztikusak és érzékenyek, és jó emberek, és ehhez szeretnék neki gratulálni, mert ez az ő eredménye. És Ági valahogy annyira nem tudott mit kezdeni ezzel, hogy leállított, hogy jól van már, fejezd be. Szóval ez gyors figyelmeztetés volt arról, hogy komoly hiányosságaink van ezen a téren nekünk testvéreknek is egymás között. 

Az évtizedek alatt a személyiségem maximalista lett. Semmi nem elég jó, ha elkészítek valamit, akkor csak a hibáit látom. És persze mindig mindent lehet jobban csinálni és törekszem is arra, hogy jobb legyen a következő. Nem lehetek okos, mert ismerek magamtól sokkal okosabb embereket, és hát ha ők az okosak, én hogyan lennék az? Évente rendezek 1-2 konferenciát, amikről mindig másnap hosszú hibalistát írok. Nagy álmom, hogy egyszer rendezzek egy olyan konferenciát, amiben nem találok hibát. Most novemberben volt 19 éve, hogy ez a munkám, de még nem sikerült ezt elérnem. Apropó, novemberi konferencia. Az egyik TOP 5 ügyvédi iroda partnere, ami vett két jegyet a konferenciára, másnap írt nekem egy levelet. Szoktam általában gratuláló levelet kapni, de azok szinte kivétel nélkül ilyen semmitmondó 2 soros gratuláló emailek. No de ez: 

Kedves Rita!

Engedje meg, hogy gratuláljak a tegnapi konferenciához, kiváló lineup, információgazdag, kiegyensúlyozottan magas színvonalú prezentációk, pörgős menetrend, kellemes helyszín. A konkurens konferenciaszervezők felköthetik az alsóneműjüket!

Kérdezem, hogy az elhangzott prezentációk esetleg megkaphatók-e emailen.

Köszönöm,

üdv, György

Elolvastam ezt a levelet, visszaírtam neki, hogy : "Ez a levél jól esett, különösen egy jegyvásárlótol, aki ráadásul egy menő ügyvédi iroda partnere ;)" és elpityeregtem magam egy kicsit, mert én még sohasem kaptam ilyen levelet senkitől. Szóval kitettem az FB oldalamra, meg elküldtem pár embernek külön. Gratuláló leveleket minden konferenciám után kapok, de nekem csak azok számítanak, akik jegyet vettek, mert ők fizettek érte, azaz sokkal kritikusabbak. Az ingyenjegyes hálás, és egy meghívás után nem írna vissza egy kritikákkal megtűzdelt levelet, mert az ugye milyen lenne?

Na de most jön a lényeg. Megkaptam ezt a levelet és felhívtam a szüleimet, és mondtam nekik, hogy "előző nap volt konferenciám, és ugye mindig kérdezitek milyen volt, na most beolvasnék nektek egy levelet, amiből kiderül milyen." - és beolvastam. És.. csend volt a vonal túlsó végén. Kapaszkodtam a telefonba és nem vettem levegőt, nehogy lemaradjak valamiről. De egy kukk nem jött ki belőlük, pedig milyen egyszerű lenne mondani, hogy wow, és ügyes vagy kislányom, vagy mittudomén, nem? A néma már kissé kínos csendet anyám törte meg: - És mennyit kerestél vele, kicsim?

Később letettem a telefont, magam elé bámultam, és arra jöttem rá, közel 41 évesen, hogy megszakadhatok, lehozhatom a csillagokat az égről, akkor sem elég jó semmi ahhoz, hogy gratulálni lehessen érte. Nem tudok elég jó lenni nekik ahhoz. Tök mindegy mit hozok létre, hogy akármit is, azt megírják az újságok, rengetegen fizetnek érte, és a rendezvényeim által létrehozok valamit, amit sokan használnak, és a javukra fordítanak, akkor sem lehetek elég jó. Szóval ott akkor a kanapén ülve rájöttem, hogy miattuk lettem maximalista, és ezért nem tudok feltétlenül örülni soha a magam eredményeinek, mert mindig ott lesz minden egyes munkámban a DE.. Mert valahol még most is a szüleimnek akarok bizonyítani, és várom azt az eljönni nem akaró gratulációt tőlük.

És ha a szűk környezetemben dicsérnek meg, akkor mindig valami mérhetetlen szégyenlőséget, elpirulást hoz magával, és legtöbbször nem tudok mit kezdeni a dicsérő szavakkal, vagy szimplán azt gondolom, hogy csak udvariasak és jófejek akarnak lenni velem, ez nem is gondolják komolyan, mert nem volt elég jó, amit csináltam, akkor hogyan lehet azt megdicsérni, ami nem volt tökéletes? És közben arra gondolok, hogy visszafelé, magamban meg miért gratulálok, örömködök minden kis szarnak akár, amit a környezetemben csinálnak mások? És ez azért van, mert amikor megdícsérek valakit és a másik sikerének örülök, akkor az nekem is tök jó. Azaz valami olyat akarok másnak adni, amit én nem kapok meg, azaz olyan mintha magamnak adnám ezt a hiányzó érzést?

Akkor ott, november 24-én a telefonkagylót szorongatva rájöttem, hogy mai napig várok arra az érzésre, ami akkor 5 évesen elöntött a szüleim hálószobájában kabátban állva, ugrálva, hogy Úristen, én vettem észre, hogy itt járt a Jézuska, és ezért megdicsértek, és az milyen kurvajó volt. Olyan vagyok, mint a heroninista, aki minden egyes szúrás után a legelső lövés tökéletes élményére vár. 

Olimpiai aranyról már lekéstem, de Nobel-díjat még nyerhetek. Na majd hátha azzal sikerül... Addig is elolvasom ezt a cikket.

Kövess Facebookon és Instagramon is. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://couchsurfing.blog.hu/api/trackback/id/tr3313506747

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fordulo_bogyo 2017.12.17. 20:17:21

Nagyon jo iras, es logikus elemzes, gratulalok.

Kicknick 2017.12.18. 09:46:17

Ismerős érzés...vidéki csóró gyerekként nőttem fel, 30 évesen két táska cuccal meg az exnejemmel érkeztem a fővárosba.
Az exem lépett én meg kb 7 év alatt egyedül összekapartam egy lakás-autó kombót Pesten, ami másnak nem egy nagy szám, de nekem 15 év albérlet után azért kb olyan érzés volt mint neked a a fentiek.
Baromira büszke voltam. Apám elé álltam, nagy levegő, elmondtam neki, aztán...annyit kérdezett : Lift van?

A nép fia 2017.12.18. 09:46:35

Akkor nem csak velem van így.
Igaz, nehány évvel fiatalabb vagyok és más a szakterületem, de szülők hozzáállása betűre ugyan ez.

nnnnnnnn 2017.12.18. 09:50:36

miért nem nyomtatod ki és adod oda ezt az írást a szüleidnek? menj el hozzájuk, olvassák el mig ott vagy, aztán beszéljétek meg. én ezt látom járható útnak. lesz bőgés biztos, de pontot teszel végre egy 40 éve húzódó dolog végére.

athenee 2017.12.18. 10:00:26

Átérzem a problémádat, ugyanebben a cipőben jártam én is. Leírom, én mire jutottam (33 évemből nettó 10 év projektje), hátha segít.

Mivel biztonságban és relatív jólétben élünk, a szülők hatása sokkal erősebb tud lenni, mint kívánatos és egészséges lenne. Nem az a baj, hogy a szülő nem dicsér eleget vagy helyettesíthető ez bármilyen egyéb szülői hibával, hanem hogy nincs az életünkben valódi tett, kapcsolat, krízis, amit megoldhatunk és ezzel kompetenciát szerzünk. Mert a felnőtté váláshoz ez kell: kompetens vagyok a saját életemet illetően, felelősséget tudok vállalni egy családért, építek, alkotok, megoldok.

A szülőnek egyetlen feladata lenne, hogy elindítson az életben egészségben és egy olyan háttérrel: szeretünk. Minden más, amit a szüleinktől akarunk kisajtolni, csak pótléka annak, amit a mai világ nem képes prezentálni. Hiába vagy intelligens és/vagy sikeres a tevékenységeidben, ha az egész munkának nincs súlya. Márpedig a mai munkák jelentős részének nincs súlya. Miféle súlya van az aktatologatásnak a multikban, még ha milliókat is kapsz érte? Miféle súlya van egy tétel lekönyvelésének, egy beadvány beadványának a beadványának a megírásában , hogy aztán eltűnjön egy rendszerben, aminek csak egy kis eleme vagy, miféle súlya van - és ez nem személyeskedés, tisztelettel mondom - emberek fotózásában megrendelésre, pénzért. Még orvosokkal is ha beszélgetek, a legtöbben vagy elvesznek a rendszer túlterheltségében vagy a magán oldalon pénzel kezdik motiválni magukat (nem hazai kérdés csak). Nincsenek életeszmék, amikért meghalunk, nincsenek értékek, amik motiválnak, nincsenek valódi döntések, nincsenek fajsúlyos kapcsolatok.

Nem azért vagy szarul, mert a szüleid nem dicsértek (ha dicsértek volna, akkor most csodálkoznál, hogy a világ nem dicsér, pedig megszoktad). Hanem azért vagy szarul, mert egy súlytalan világban élsz, ahol nem tudsz valódi felnőttként üzemelni. Nem tud kielégülni soha az az igényed, hogy birtoklom az életem, hogy van a tetteimnek súlya, van érték és eszme mögötte. És mindehhez kapcsolódnak emberek, akikkel valódi a kapcsolatom, egy család vagyunk vagy olyan barátok, akikkel közös az életünk.

Olyan szinten, ahogy ez kívánatos lenne, valószínűleg a mai környezetben nem lehet ezt megvalósítani. Viszont törekedhetsz arra, hogy súlyt adj az életednek. Ha nincs súlya az életednek, a tetteidnek, nem érzed azt, hogy van olyan ember, akiért az életedet adnád, akkor mindig a külső dicséretnek, elismerésnek leszel kiszolgáltatva. És ha egyszer megkapod, akkor sem fog kielégíteni. Hidd el, én megkaptam, és akkor jöttem rá, mennyire értelmetlenül hajtottam. És az űr is maradt. Mert nem az volt a bajom.

Legyen eszme a munkád mögött. Nem tudom, van-e gyereked? Vállalj gyereket, fogadj örökbe, ha idősnek érzed magad. Felelősségvállalás és szülői szeretet nélkül súlytalan leszel. Keress olyan embereket, akikkel közös az értékrended, akikkel sorstársak lehettek. Ez a legnehezebb, mert mindenki ugyanebben a helyzetben van és nem alkalmas rá a legtöbb ember (a couchsurf sem ez a terep, túl felszínes, nem lehet súlya). A magad szintjén vidd véghez a nagy tetteket (küzdök a családomért, a hitemért, az értékeimért), és ne a csapdát kövesd, ami elhiteti veled, hogy a társadalmi siker okozza a boldogságot. Túl nagy a társadalom a kitágult világ miatt, hogy valóban oda tudjunk figyelni egymásra. Csak mikro szinten lehet értéket alkotni ma. De legalábbis azzal kell kezdeni. A szülőkben pedig az értékeket nézd, amit kaptál tőlük, ne azt , amit szerinted nem. És ez nem hála. Ebből a mai napig profitálsz. Hogy a része vagy egy családnak, egy közösségnek, egy generációja vagy egy nagyobb rendszernek, amit majd te is tovább örökítesz. Nem az ő feladatuk megadni azt, amit a világ működése miatt te magadnak nehezen tudsz megadni. Viszont a család, az együttlétek, ha ez jó, akkor az hatalmas érték és hatalmas immunitás faktor az élet nehézségeivel szemben.

Remélem segít kicsit, és nem okoskodásnak tűnik. Nekem ez működött. Egyfajta szemléletváltás, vagy inkább figyelem arra, ami tényleg számít. Közhelyesen hangzik, de ez csak azért van, mert rosszul írok :-) A lényeget próbáld meglátni benne. Sok sikert!

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 10:02:30

@nnnnnnnn: van internetük és számítógépük kb 2 hónapja, de a blogomat még nem találták meg. nem is baj :-) Az a baj, hogy a logikusnak tűnő megoldás nem ezt az eredményt váltaná ki. Anyám elkezdené bizonygatni, hogy ez nem igaz, és ő igenis megdicsért. Mindig. Én szivem szerint egy kérdést tennék fel nekik: Kérlek listázzátok ki, hogy mit tettem rosszul az életemben. Megvan? Okes. Akkor most listázzátok ki azt is, amit jól csináltam.

szender22 2017.12.18. 10:03:01

Nekem az jutott eszembe hogy lehet akkor, 5 évesen azért dícsértek meg mert ahhoz nekik is közük volt. Vagyis akkor is egy kicsit inkább magukat dícsérték, hogy jól meg tudtak lepni.
Jó és bátor írás.

Kicknick 2017.12.18. 10:10:24

@athenee: tökre olyan érzésem van hogy baromira nem fogtad fel miről szólt a bejegyzés

athenee 2017.12.18. 10:17:43

@Kicknick: fejtsd ki, hogy mire gondolsz

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 10:21:28

@athenee: nagyon szépeket és fontos dolgokat írtál, köszönöm. Nem, nincs gyerekem, ez nekem nem való, és nem tudom a full felelősséget vállalni valaki más életéért. De az anyai ösztöneimet kiélem a négy unokahugomban és unokaöcsémben, ami pont nekem van kitalálva, mert csak részfelelősséget kell vállalnom.

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 10:22:31

@Kicknick: dehogynem, felfogta, ő egy másik párhuzamos nézőpontból beszél ugyanerről a problémáról. A mellékhatásokról ír.

Tompahawk · https://oberwaldmeister.blog.hu 2017.12.18. 10:35:51

Szerintem szeretnek, a dícsértehiány tehát nem a szülői szeretet megvonaása. Az igazán gáz tudna lenni. Csak mamlaszok ahhoz, hogy megértsenek, hogy felgfogják sikereid súlyát. A te életed, eredményeid az ő szemszögükből a kínai nyelv, amin lehet, hogy te szavalsz a legszebben, de nekik csak kínai nyelv marad. Bocsáss meg nekik érte, hisz nem tudják, mit, mikor kéne tenniük.
Egyébként nagyon színvonalasan és szépen írsz.

Kicknick 2017.12.18. 10:37:43

@athenee: hogy mire gondolok? Te átfordítottad a dolgot arra, hogy a bloggernek nem a szüleivel van baja, hanem saját magával. Hogy üres az élete és töltse meg. Sztem ezt megtette, sőt, már 20 éve is tartalmasabb élete lehetett mint rengeteg embernek.
Meg hogy szerinted kisajtolni akar valamit...nem. Lehet neked akár milyen családod, gyerekeid, férjed/feleséged, de az nem ugyanaz az érzés, mint ami pozitív visszajelzéseket a szüleidtől kapsz. Ha kapsz.
Te ezt lerendezted magadban azzal, hogy ideológiát gyártottál. Arra, hogy miért szükségtelen a szülői visszajelzés. Én meg azt mondom, hogy ha a szülő képtelen megdicsérni a gyermekét, ott komoly probléma van - és nem a gyerekkel.
Persze nekem van egy olyan elméletem is, hogy a 70-es 80-as évekbeli felnőtt generáció egy elcseszett banda volt. Baromira fogalmuk nem volt mi a gyereknevelés, mert a szocializmus a seggük alá rakott mindent, csak működjön a gyerekgyár. És ahogy látom, tapasztalom ők már nem változnak meg. Tisztelet a kivételnek.
@nikita: én nem mellékhatásnak nevezném, bár én pasi vagyok és másképp értelmezem a női dolgokat :)

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 10:38:40

@Tompahawk: tudom hogy nagyon szeretnek, ezért nem küldöm el őket a faszba :-) Irtam tegnap valahol, hogy vannak olyna szülők is, akik megdicsérik a gyereklüket, de nem mennek el a meccsére, kiállítására stb. Az én szüleim minden kis szaromon megjelentek. A mai napig.

athenee 2017.12.18. 10:44:05

@nikita: A gyerek csak egy része az egésznek, nem erre hegyeztem ki direkt a kérdést. Az a baj, hogy egy olyan generáció nevelt fel minket, akik nem tudják megadni (legalábbis sokuk) a gyerekeiknek azt az útra valót, hogy felnőtt vagy, kompetens vagy, csináld. Egy ilyen mondat, és elég lenne az életre. Ezért írtam, hogy értem abszolút a problémát, és mindezt duplán terheli a mai környezet. Ebből kell vmit kihozni. Nekem csak az tűnik működőképesnek, hogy belsővé teszem a külső sikerélményt. Ebből lett radikális pályamódosítás stb. Kicsit az a baj - és aztán befejeztem a szófosást - hogy a rendszer (társadalom?) nem ideális működése miatt az egyén szintjén egymást rázogatjuk, hogy elégítsenek ki bennünk vmit, amit amúgy ki tudnánk magunknak elégíteni természetünkből adódóan, ha lenne rá terünk.

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 10:51:12

@athenee: A mi szüleink generációja a versenyhelyzetre nem készítette fel a gyerekeit, mert a szocializmusban nem volt verseny, ahogy te is megjegyzed, de az enyém pont erre igen, ami annak köszönhető, hogy egy versenysportoló apa nevelt fel. Az, hogy milyen értékeket vigyek el otthonról, és hogyan álljam meg a helyem a saját lábamon, arra ők tökéletesen felkészítettek. És ennek köszönhetően mindhárman (testvérek) tisztességesen és jól keresünk és mindhárman olyan szektorban vagyunk, amit nagyon szeretünk csinálni.

athenee 2017.12.18. 10:57:55

@Kicknick: az a kérdés, hogy mit kezdesz a helyzettel. Mert van egy kialakult helyzet, amihez vagy dühvel állsz hozzá, és egy életen át sajnáltatod magad, vagy megpróbálod magad a saját hajadnál fogva kihúzni a trutyiból. Igen, vannak problémák a szüleink generációjával: elveszették a hitüket, rettegnek a haláltól, a saját fiatalságukat a gyerekeik örök gyerek-státuszban való tartásával akarják megmenteni. Nem ismeri el, hogy vmit jól csinál a gyereke, mert akkor nem lenne rá szükség. Akkor a saját kompetenciáját elveszítené. Elvettek tőlük mindent, sok 60-70 éves embert megaláztak, elbocsátottak, éhnyugdíjon tartottak, vallásukat és hitüket megtaposták. Ők ilyenek, ezt tudják nyújtani. És most arra várunk, hogy ez változzon, és minden kegyelem nélkül őket hibáztatjuk vmiért, ami lehet nem is az ő hibájuk? És ha csináljuk, van ennek értelme? Nem célra vezetőbb, hogy az ember a saját kompetenciáiból, képességeiből, emberi kapcsolataiból, felelősségéből, eszméiből és hitéből él? Hogy tartásom van, hogy felnőtt ember vagyok, aki csinálja a dolgát? És ez elég, ebből táplálkozom? És nem arra várok, hogy egy szegény idős ember vmit megadjon nekünk? Nem lenne jobb például leülni beszélgetni azzal az emberrel és megérteni, mi volt az ő életében? Mi történt vele? Mi van vele? De most komolyan?

athenee 2017.12.18. 11:08:36

@nikita: Értem. De mégis van benned egy hiányérzet. Nem lehet, hogy azért, mert vhogy a mag hiányzik? Nehogy félre értsd, csak nehéz a fogalmi definíciója. Én is versenyló vagyok, aki hatékonyan teljesít és sikereket ér el, de a siker relatív. Ha nem érzem a magot (lehet ez eszme, érték, nevezzük bárminek), amiért hajtok előre, hogy van értelme (igazán), akkor lesz szükségem a külső megerősítésre. Vki a gyerekeiért, vki az eszméért, vki egy barátságért vagy szerelemért hal meg (ténylegesen vagy átvitt értelemben), de lényeg, hogy elveszek vmi nagyobban. Vmire felteszem az életem és onnantól kezdve megszűnik minden vágy, hogy szüleim, tanáraim vagy bárki elismerjen. Mert értelmét veszíti a kérdés.

Kicknick 2017.12.18. 11:08:58

@athenee: összemosod a kettőt, aminek semmi köze egymáshoz. Van az egyén aki kialakít egy számára teljes életet. Megvan benne minden ami a napi boldogsághoz kell.
És vannak a szülők. Akik, ha beszarsz a kínlódástól, ha te leszel az első ember a Marson, akkor sem dicsérnek meg. Mert fogalmuk sincs hogy ez mit jelent a gyermeknek.
Ettől a blogger élete még rendben lehet. Az enyém is rendben van. Csak nem értjük, a szitut. Beledöglenének abba, hogy egyszer azt mondják : ez az, szép volt, jól csináltad, büszke vagyok rád?
Tudod mit? Tovább gondoltam. Lehet, hogy azért nem dicsérnek meg mert irigyek. Mert egyrészt nekik nem volt meg a lehetőségük, hogy megvalósítsák önmagukat, másrészt baromira semmi közük a sikereidhez.

commentes nikk 2017.12.18. 12:22:15

Van egy olyan érzésem, hogy a poszter elsőgenerációs értelmiségi, ha ez igaz, akkor nem csoda, hogy a fotózás, a rendezvényszervezés, az írás nem sokat jelent a szülőknek, hiszen kb azt se tudják, hogy eszik-e vagy isszák. Ha meg egyébként szerető szülők és foglalkoztak a poszterrel gyermekkorában, elmentek minden kis izéjére, ahogy írja, és most is élő a kapcsolat, és csak annyi a bibi, hogy nem dicsérik, akkor ezt egyszerűen el kell engedni, és a poszternek kéne annyi belátással lennie, hogy a szülei nem tudják az értékét annak, amit csinál, ergo díjazni sem tudják.

tompus 2017.12.18. 13:03:54

A szülők egyrészt leszarják, hogy mit csinálsz, másrészt nem értik, mert nem az ő életük. Ha a szüleid elismerésére vársz, arra várhatsz a végtelenségig. Sikeres vagy a munkádban és még élvezettel is csinálod. Örülj neki.

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.18. 13:10:16

@commentes nikk: apamnak 3 diplomaja van (kozgazdasz), anyamnak gyerekgondozoi vegzettsege van (erettsegi plusz ez a 2 ev), bolcsisneni volt.

GMS 2017.12.18. 13:11:17

@Kicknick:
@athenee:
azt hiszem mindkettőtöknek igaza van, csak más nézőpontból közelítetek. A beszélgetés szerintem is fontos dolog, én nemrég ültem le a saját mamámmal erről dumálni és nagyon jól megbeszéltük, hogy mi, miért volt, többnyire külső okok miatt és nem szeretethiány miatt alakultak úgy a dolgok, ahogy alakultak. Más kérdés, hogy felnőttként én is sokat elemzek helyzeteket több nézőpontból, hogy megértsem, és ne csak a sajátomat. Szóval amit hallottam, azt kb. már tudtam, de akkor is jó volt így megbeszélni. Tény, hogy nem minden szülővel lehet megbeszélni érzelmi-pszichés dolgokat, de ezt egy felnőttnek el kell fogadnia, hogy nem minden lehet. Törekedni lehet rá, meg kell próbálni, esetleg többször az évek során megbeszélni a dogokat, de ha nem akar kinyílni ez a kapu, akkor el kell fogadni, hogy zárva van, és esetleg így is marad a szülő haláláig. Az előző generációknál nem volt divat és gyakorlat ilyesmiről beszélni, ez is hozzátartozik a témához. Ezért sem tudnak mit kezdeni a helyzettel.
A lényeg, hogy én azt érezzem, mint felnőtt egyén, hogy van értelme élni, és hogy ezt a kölkeimben, munkában, vagy cselekedeteimben találom meg, valósítom meg, az végül is tök mindegy. Kinek a pap, kinek a papné, kinek meg a sekrestyés ugye.:)

commentes nikk 2017.12.18. 13:11:53

@nikita: akkor tanácstalan vagyok :))))

Endre Kis 2017.12.18. 13:29:33

hogy tudd, nem egyedüli jelenség ez. nekem még a karácsonyi dícséret is kimaradt. anyám annyira nem volt hajlandó sem megdícséreni, sem elismerni, sem megölelni, de még egy puszit adni sem. 9 éves koromtól a betegségek teljes tárházát felvonultattam, hogy figyeljen rám, semmi nem zökkentette ki. ma már felnőttem, külföldön élek, 'jó' a kapcsolatunk, de már nem várok arra, hogy neki elég jó legyek. mondjuk ehhez meg kellett járni a poklot oda-vissza.
van olyan, hogy a szülő nem szeret.(lehet, hogy szeret, de nem tudja kimutatni, az szerintem épp szart se ér). és akkor is élni kell az életet, és megtalálni a magad helyét, a magad embereit, akik szeretnek és elismernek. ne várj arra, hogy majd ők... túl sok mindent halasztasz el azalatt, amig rájuk vársz...

Bolshevik 2017.12.18. 14:07:17

@Kicknick: @commentes nikk: @tompus:

+1, én is kb. ezeket gondolom

nem trollkodásból mondom, de esetleg pszichológus is segíthet az érzelmeid feldolgozásában, illetve egy szerető partner sem árt

persze én nem voltam ebben a helyzetben, szal nem tudom

vu2 (törölt) 2017.12.18. 15:35:19

+1

Nem könnyű finoman fogalmazva; nagyon nem.

Mindenképp reakciókról van szó, érzelmi reakciókról mindkét fél részéről. Nem az adott szituációra reagálnak, hanem arra amit érzelmileg jelentenek nekik.

A reagálást szükséges megváltoztatni.

Emberi habitustól függ, hogy mi történik, amikor nem sikerül.(Csendes hallgatástól a kajabálásig vagy tovább.)

Amikor éppen nem sikerül, akkor kilépni a helyzetből, akár fizikálisan is kimenni a helyiségből.

Nagyon könnyen benne van a pakliban, hogy a másik fél addig köti az ebet a karóhoz, ameddig az ott döglik meg.
Magyarul a Napot is arrébb rakhatod, akkor is egy senki leszel a szemében.
(Ők írnak bakancslistát, ha lesz rá még idejük.)

commentes nikk 2017.12.18. 15:42:42

@Bolshevik: az nekem is eszembe jutott, hogy esetleg azért vár még mindig a szülői dicséretre a poszter, mert máshonnan nem kap (elegendő) dicséretet, esetleg szeretetet, és automatikusan visszatért a kályhához, vagyis a szülők dicséretét szeretné megkapni azért, mert ha máshonnan nem, onnan elviekben jönnie kéne. Nem tudom van-e párkapcsolat, vagy szoros baráti kör, de ha nincs, akkor ilyesmiről is szó lehet. Persze ez fotelpszichologizálás, és inkább általános érvényű, mintsem konkrétan a felvázolt helyzetre vonatkozik. De az tuti, hogy aki a párjától, közvetlen barátaitól vagy kollégaitól kap dicséretet, az már felnőtt fejjel a szülői elismerésre nem annyira vágyakozik. A szülői elismerés gyermeki pozícióba helyezi az embert, 30-40-évesen ezt már szerintem nem sokan igénylik, legfeljebb jólesik, de nem kimondottan vágynak rá. A dicséret utáni vágy egyébként simán jelezhet valami önértékelési problémát, ami külső forrásból szeretne orvosolni az ember.

RHalacska 2017.12.18. 16:52:21

Megértem a bloggert. 24 éve halottak a szüleim. Anyámnak soha nem volt jó semmi, amit elértem. Majdhogynem még az 5-s sem volt elég jó. Arra emlékszem, hogy egyszer történelemből év végén az 5-ös mellé még dicséretet is kaptam. Anyám ránézett, és a kérdés: a magyar miért 4-es? Nem dicsért meg szinte soha, és az állandó feszültség végigkíséri az egész életemet.

Irwine 2017.12.18. 16:59:59

Kedves Rita!

Már azért is dícséret illeti, hogy ezt leírta. Néha a legnehezebb azt megfogalmazni, ami a legkézenfekvőbb...

Tamáspatrik 2017.12.18. 22:06:22

Most olvastam, hogy a gyereket kétféle dologért dicsérhetik meg. az egyik az olyan dolgokért, ami könnyen megy neki, pl. ügyes vagy, szépen rajzolsz - ez a fajta dicséret értéktelen a gyerek számára.
A másik dicséret azért, amibe energiát fektetett, ahol kitartásra volt szüksége - ilyen az igazi dicséret, ez ami számít, ez segíti legjobban a fejlődést.

Egy másik, hogy a szüleink legtöbbször nem ideális szülők, és sok családban érnek minket gyerekként különféle, rögzült traumák, vagy vannak kimondatlan titkok, afféle tabuk, amelyek nyomasztanak minket. Ezek feldolgozása sokkal később lehetséges csak, és az ember megérti, hogy sokszor még az ilyen szeretetlen szülői megnyilvánulások, vagy hibák is valamilyen módon a hasznára válhattak később.
Az első, döntő lépés felismerni ami történt és kimondani: "baszki!", ez és ez történt a családban, ami nagyon nem esett jól.
Ezután lassan a helyükre kerülhetnek a dolgok, és a családi múlt valóban múlttá lesz, nem a jelen időben is ható dologgá...
Nem szükséges fejtegetni bármit is a helyzettel kapcsolatban, mert az ilyesmi mindenkinek abszolút a személyes ügye...
Ez a felnőttség kezdete, a valódi "elszakadás" a családtól.
Nagyon jó a cikk, köszönjük!

Nikomo 2017.12.18. 22:21:22

Nekem inkabb ugy tunik, mas "nyelvet" beszeltek. Ahogy irtad, hogy a szuleid minden "szarodon" ott voltak, szerintem ok igy fejezik ki, hogy erdeklik oket,mit csinalsz es buszkek Rad! De szavakban nem tudjak ezt kifejezni, mert lehet, hogy egyreszrol oket se "tanitottak" a szuleik,hogy hogyan, nem lattak a peldat, oket se szavakkal dicsertek, masreszrol lehet,hogy nem ez a "szeretetnyelvuk" (Gary Chapman - Egymasra hangolodva c. konyveben van ez boven kifejtve, en lattam benne relaciot).
Nalunk se igazi dicseret nem volt, se hogy eljojjenek akarmelyik iskolai eloadasra/anyaknapjara stb, se torodes, se beszeletes, se figyelem, semmi. Iden husvetkor hallottam pl eloszor anyamtol, hogy azt mondta, csinos vagyok. Es ezt se nekem mondta, hanem a tesojanak jegyezte meg :/ minden generacionak meg van a defektje.

SZPIITII 2017.12.18. 23:00:26

Valószínűleg egyszerű a megoldás. Van egy tesó(fiú, lány) de lehet több.

Az egyik lehetőség, hogy a posztolót kevesebbre tartották gyerekként, mint a másik testvért és egyszerűen nem képesek bevallani, hogy nem az a testvér lett sikeres, akit ők vártak és makacsak, hogy kimondják, hogy tévedtek.

A másik lehetőség, hogy mások voltak az elvárások és lehet a posztolónak nincsenek gyerekei, úgy mint a tesónak, így hiába a siker, a szülők szemében a lényeg nincs meg, ezért hiába minden más, nem dicsérik meg.

Sok minden lehet az ok, egy cikkből nem lehet kideríteni. Tanulni kell a hibákból, csak ezt teheted és ha van/lesz gyereked, akkor nála ezeket már helyén kezelni és megdicsérni, hogy normális önértékelése legyen és jobb kapcsolata legyen a szüleivel, mint amilyen neked volt.

nikita · http://couchsurfing.blog.hu 2017.12.19. 10:49:04

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, mindenki nagyon értékes és jó dolgokat írt, és sokan közületek jol ismeritek a fenti poszt tartalmát a saját családotokon belül is. Nagyon kevés írásaim egyike, ahol egy troll se jelent meg, már szinte hiányoztak :-)

duplasuzy 2017.12.28. 16:17:30

Bocsánat, hogy későn írok, így már nem fognak mások reagálni.
Szerintem kicsit az a baj, hogy azt a gyermekkori, "hamis" dicséretet tartod a legtöbbnek, pedig már magad is tudod, hogy érdem nélkül kaptad: persze, hogy "először" vetted észre a feldíszített karácsonyfát, hiszen csak erre vártak.
Minden kis szarodon megjelennek, ők ezzel fejezik ki, hogy fontos vagy nekik.

Egy tett többet ér ezer szónál!