Van az a babona, miszerint ha Rómában vagy, és bedobsz egy pénzérmét a Trevi kútba, akkor vissza fogsz térni az Örök Városba. Első alkalommal 2005. áprilisában jártam ott, még decemberben foglaltam egy MALÉV jegyet. Egyik filmkritikus ismerősöm nyert egy ösztöndíjat, és a Magyar Házban, a Via Gulia-n kapott egy szobát fürdőszobával. A házban néhány szint kollégiumként üzemel művészek, irodalmárok számára. Egy szoba két személyre van kialakítva. A filmkritikus egyedül kapta meg a szobát teljes ott tartózkodására, ezért többek között engem is meghívott.
Egy keddi napon érkeztem, és II. János Pál pápa előtte szombaton halt meg. Összehívták a konklávét, és lezárták a Sixtusi kápolnát. Valamint elképesztően kényelmetlen tömeg volt a városban, amit a világ minden pontjáról özönlő hívek okoztak. Én is elmentem a temetésre, ami azt jelentette, hogy álltam valamelyik téren, és kivetítőről néztem a temetési szertartását, és persze kellően meg voltam hatódva, hogy "részt vehetek" egy pápai temetési szertartáson.
10 napra szólt a jegyem, és megihletett az egész római katolikus kereszténység vallási szelleme. A kollégium felső szintjei a Magyar Katolikus Egyház tulajdonában volt/van. Ott laknak magyar papok, akik a Vatikánban dolgoznak, és persze a konklávé miatt idehívott magyar bíborosok és kollégáik. Egyik nap kitaláltam, hogy gyónni szeretnék, és életgyónásra van szükségem, mivel akkor több, mint 10 éve nem gyóntam. Az életgyónás azt jelenti, hogy külön időpontot kapsz egy paphoz, és hosszasan beszélgettek, nem tudják le annyival, hogy felsorolsz kapkodva 4-5 bűnt, majd penitenciaként megkapod a miatyánkot és üdvözlégyet, és szevasz, bűntelen vagy. Ennél mélyebb, összetettebb és sokkal fontosabb az életgyónás.
Egyik nap lenn lógtunk a ház udvarában a többi ösztöndíjas festővel, és megláttam Erdő Péter bíborost, ahogy épp szállna be a szolgálati Audiba. Akkor jött az isteni szikra, hogy végül is ő is meggyóntathatna, ha már itt van, és ő és én is ugyanakkor egy házban lakunk. Odaszaladtam hozzá és előadtam neki, hogy egy életgyónást szeretnék. Erdő atya rámmeredt, majd riadtan megkérdezte, - Úgy érted most? (Már nem tudom, hogy tegezett-e vagy magázott, de itt tegezést irok, és vélhetően tegezett, mert a katolikus hívek így szoktak beszélni egymással és a papokkal is). Mondom - Igen. Ráér? (én szerintem nem mertem visszategezni) - Hát, épp konklávé van, pápát választunk, szóval nem igazán. De... - és egyszer csak elkapta egy fekete reverendás férfi könyökét, aki épp akkor arra járt, és sietett valahova, azaz szeretett volna. Majd folytatta - Majd ő meggyóntat téged. - és ezzel, mint aki jól végezte dolgát, beszállt a kocsiba, és az autó elporzott.
A fiatal pap velem egyidős volt, és nagyon meglepődött, de gyorsan reagált. Megbeszéltünk egy időpontot, és az adott alkalommal felmentem a szobájába. Igen, a saját szobájába hívott. Mindketten leültünk egy fotelbe egymással szemben, nem kellett a földön térdelnem. Bevezettük a gyónásom a szokásos szertartás szerint, majd jöttek a bűneim. Elmondtam neki, hogy vannak bűnök, amiket annak tartok, és meg szeretném gyónni, és vannak olyan bűnök, amiket én nem tartok bűnnek, de az Egyház annak, amit ezek miatt most elmondok, de egyáltalán nem bántam meg.
Elkezdtük, nem emlékszem minden bűnömre miket gyóntam meg, de persze voltak olyanok közöttük, hogy paráználkodtam. Jaja, szexuális életet éltem olyannal, aki egyáltalán nem a férjem, és még csak nem is terveztem ilyesmit. Apropó atyám, ezek közül van olyan, akit megbántam, de van olyan is, akit nagyon nem.. Erről lamentáltunk egy sort. Meggyóntam neki egy akkor már évek óta cipelt bűnömet is, de az elvárt vígasz sajnos elmaradt. A beszélgetésünk ezen iránya nem adott megváltást, feloldozást, sőt, nagyon egymásnak feszültünk, és közöltem vele, hogy most épp nagyon köcsög reagálás a részéről. Már nem emlékszem milyen jelzőt használtam, de az tudom, hogy érzékletes volt. Az volt a válasza, hogy megbocsájt a szavaimért. Mire azt mondtam neki, hogy nem kell megbocsájtania, nem kérem a megbocsájtását. Szóval volt egy kis járkálás a szobában, majd felengedtünk, melegedtünk egymás felé.
Ezek után következett a gyónás világtörténelében szerintem az egyik legkomikusabb rész. Eljutottunk ugyanis arra a pontra, ahol elkezdtem arról beszélni, hogy na akkor ezek és ezek történtek még, ami ugye bűn, de szerintem nem az. - Mint például? - kérdezi az atya. Hát a maszturbálás az egyház szerint bűn, tessék most meggyónom, de egyáltalán nem tartom bűnnek, és nem tudom megígérni, hogy többet nem fordul elő. Kérdezi az atya: - Hát miért ne lenne bűn? Mondom: - Mert bűn az, amivel másnak és/vagy önmagam ellen vétek. De az én kis hüvelyhullámzásom, amit a maszturbálás okoz, az igazán nem árt senkinek, sőt..
Itt emlékszem a pap elkezdett fészkelődni a székében, és látszott rajta, hogy azon kínlódik, hogy most akkor menjünk ebbe a vitába bele, vagy inkább váltsunk témát? Előadott valami beszédet arról, hogy miért bűn a maszturbálás. Én azzal érveltem, hogy a Biblia említi az ószövetségben, Mózes 38. fejezetében, hogy ne szórd a magjaidat feleslegesen, hát én nem szórok el semmit, ez a férfiakra vonatkozik. Egyezünk meg abban, és mindezt valamelyik zsinaton is módosíthatnák, hogy a férfiaknak tilos maszturbálni, de a nőknek lehet. Egyébként a Biblia maga nem tesz említést sehol a maszturbálásról, sem az Ószövetség, sem az Újszövetség. Ez a Római Katolikus Egyház saját találmánya, amiben ők eldöntötték, hogy ez bűn. Jézus nem mondott ilyet.
Emlékszem, az egész érvelési filózófiámat nyugodtan és fesztelenül adtam elő, néha persze visszafolytott röhögéssel. Folyamatosan egyre mélyebb kétségbeesésbe taszitottam szegény tiszteletest. Mondtam neki, hogy tessék, ha észérvekkel sikerül meggyőznie arról, hogy a maszturbális rossz és valóban bűn, akkor egye fene, nem nyúlok magamhoz többet. Erre nyelt egy nagyot, és a lelki elmélyülésről kezdett prédikálni, meg felhozta, hogy a lelkem egy csónak, ami úszik a vízen, és képzeljem el azt. Erre visszakérdeztem, hogy ő szokott e maszturbálni. Azt válaszolta, hogy soha. Itt lazán odavetettem, hogy ne kamuzzon. Felmerült bennem a kérdés, hogy ha Erdő Péter ráért volna, akkor ő ebből a kérdésből hogy vágta volna ki magát? Tőle meg mertem volna kérdezni ugyanezt? Ma már egyébként azt gondolom, hogy elképzelhető, hogy igazat mondott. Azóta találkoztam néhány emberrel, akik nem papok, mégis teljesen aszexuális életet élnek. Nem szexeltek évtized óta, és csöppet sem hiányzik nekik. És igen, nem is nyúltak magukhoz ezidő alatt.
A maszturbálás pro/kontra érvei röpködtek közöttünk, ő támadta, én védtem a dolog egészségügyi/szellemi és lelki pozitív hatásaival. De ugyan mi megvitathatjuk a katolikus katekizmákat, de mi ketten mit fogunk azon bármit változtatni? Úgy zárta le a témát, hogy ha sokat maszturbálok az bűn, ha meg keveset, akkor talán kevésbé az. Óvatosan visszakérdeztem, hogy mit jelent a sok? Mire ő - Havonta egyszer? - Na akkor én bűnös maradok atyám. Lépjünk a következő témára. - mert már tényleg megszántam és nem akartam tovább szivatni. Szerintem így is évek lesz, mire ezt a gyónást kiheveri.
Egyébként az egész gyónás három óra volt. Később utánaolvastam a dolognak, és a katolikus egyháznak alapvetően az a baja a maszturbálással, hogy "a folyamat közben" az embernek szexuális fantáziái vannak, ami egyáltalán nem isteni, tiszta fantázmagóriák, azaz távol áll azoktól a gondolatoktól, ami a Jóistennek tetszene. Azaz a gondolataid bűnbe visznek. Az egyház szerinti maszturbálás meghatározása már alapvetően nagyon káros. Önfertőzésnek hívja. Valamint itt van egy jezsuita pap blogbejegyzése a maszturbációról, elhatárolódva a női verziótól. Elolvastam a posztot, és sikerült felbasznom magam miatta. A maszturbálást magát kudarcnak értékeli a pap. Nem fogok most itt azon értekezni, hogy miért tartom rettentő károsnak, ha a fiataloknak felnőtt emberek azt magyarázzák a lelkükbe, hogy a maszturbálás káros és bűnös, és ezzel megmérgezik a későbbi szexuális életüket és a teljes lelki egyensúlyukat. Ennek okfejtése, kétszer ilyen hosszúvá tenné a blogposztot, és ezt nem akarom. A pap maga is elmeséli a saját maszturbálásai történetét, és azt írja, hogy felnőtt korára magától elmúlt. Az én gyóntató papom azt mondta, hogy ő meg aztán sohasem csinálta :-)
Azóta sem gyóntam papnál. 12 évvel később a Sixtusi kápolnában, idén 2017. februárjában egy pap felajánlotta az ott nézelődő turistáknak a karzaton állva, hogy lehet nála gyónni. Én felléptem hozzá, és csak egy áldást kértem.
Kövess Facebookon is.
