2016.04.04. 14:02

Porckorongsérv-műtét utáni első két nap a (pokolban) kórházban

Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv műtét fúzióval miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle.  Az első részt itt olvashatjátok. 

Kedd (műtét napja). 

Reggel 06.30-kor ébresztett egy nővér, és hozta a nyugibogyót, amit be kell vennem a műtét előtt. Elküldött zuhanyozni, amihez adott egy speciális fertőtlenítő folyadékot egy műanyagpohárban. Kaptam egy műtősruhát, valamint fáslikat. Zuhany után felvettem a ruhát, amit hátul kellett megkötni, nővérke befáslizta a lábszáraimat majd befeküdtem az ágyamba és vártam 09.30-ig, amikorra ki volt írva a műtétem. Így utólag nem értem a 06.30-as ébresztést, lehetett volna fél órával is előtte zuhanyozni szerintem. Akartam egy selfiet is tolni az outfitemről, de annyira átlátszó volt a zöld cucc rajtam, hogy inkább kihagytam. 

09.00 körül bevettem a nyugtatót, és hamar ütött. Az volt a terv, hogy elutasítom a tolóágyat, amiben bevisznek a műtőbe, hiszen be tudok gyalogolni magamtól. Mire megérkezett értem a hordágyas fiú, addigra folyamatosan röhögtem, és annyira szerencsétlen voltam, hogy hosszú másodpercek töprengésébe került az is, hogyan másszak át az ágyamból erre a görgős ágyra, és lehetőleg úgy, hogy közben ne villantsak. 

A folyósón való végiggurulás, miközben a plafonon a neoncsöveket látod elsuhanni, na az pontosan olyan, mint a filmekben! Betoltak a műtő előterébe, és megkérdezték milyen sapkát akarok, kaptam egy rózsaszínt, miután nem éltem a választás lehetőségével. Vadul néztem mindenfelé, de a sebészemet sehol nem láttam. Mondták, hogy várjak, így szépen elhevertem az ágyon és relaxáltam. Aztán bevittek egy menő hight-tech műtőszobába (élőben 22 éve nem láttam műtőt belülről), felajánlottam, hogy átmászok a műtőágyra, de rámszóltak, hogy maradjak a seggemen (nem ezekkel a szavakkal).

Az egyik falamon ki volt vetítve több oldalról az MR felvételeim nagyon nagyban, az is menő volt. Az anesztes-asszisztens kibontott a zöld ruhámból (ez gyakorlatilag csak a folyosóra kell akkor), és rátett a mellkasomra egy tapaszt, innentől az egyik monitoron megjelentek a szívem adatai (pulzus és stb), ez is pont úgy, mint a filmekben. Tökre sajnáltam, hogy altatásban leszek. A műtőben Coldplay szólt. A sebészem nem volt benn. 

 

Az asszisztens a kézfejembe beszúrta a branült, amin keresztül majd az altató megy be, meg esetleg a transzfúzió, ha valami baj lenne. Na a kb. 10 cm-es tű beszúrása rohadtul fájt, egy hangos fuck felkiálltással is jeleztem nemtetszésemet, de gondolom ehhez már hozzászoktak. Aztán feltűnt az aneszteziológusnő, bemutatkozott. A maszkja és a sapkája miatt csak szép kék szemeket láttam. Beadta az altatót, majd felémrakott egy maszkot, amiből oxigén jött. Többre nem emlékszem, kb. 3-4 mp lehetett az egész, amíg ütött a cucc. 

Innentől a sebészem tudná folytatni, hogy mi történt, de ő nem blogol (tudomásom szerint). Vagy ha megnéznél róla egy videót, akkor itt megteheted.  

Felébresztettek, és fogalmam sincs miért, de hangos zokogásba törtem ki. Nem fájt semmim, nem voltam rosszul, egyszerűen csak gombnyomásra felszakadt belőlem a sírás. Kitoltak a műtőből, és feltűnt a szüleim aggódó arca, majd továbbsuhantunk és bekerültem az őrzőbe. Ott áttettek a lepedővel együtt az ágyra. Bekötötték az infúziót, majd kisvártatva bejöttek a szüleim zöld steril ruhában és sapkában. Fogalmam sincs meddig ültek benn nálam, és miről beszélgettünk, megijedtek attól, hogy sírni láttak. Azt hitték baj van, megnyugtattam őket, hogy minden ok. 

Négyen voltunk az őrzőben, mindenki ágya függönnyel körbehúzva, az enyém nem volt, kértem is többször, hogy húzzák el. Nem fájt semmim, de nem bírtam megmozdulni. Zenét hallgattam, aludtam, ittam vizet, nagyjából ezzel telt a nap. Valamikor megjelent Dr. Bánk is, akinek kb. úgy örültem, mint a gyerek a télapónak. Felemelte a takarómat, és kérte, hogy mozgassam meg mindkét lábamat, megcsináltam, aztén elment. Még utánaszóltam, hogy eltette-e a porckorongomat, amit kiszedett nekem. Kidobták, állítólag valami maszatos darabok, nem túl látványos. Így néz ki a gerincem most:

porckorongsérv énblog

Az volt aznapra a feladat, hogy pisiljek, de nekem még inger se volt. Lement 2 infúzió, és megittam egy nagy üveg ásványvizet, de semmi. Kétszer kértem az ágytálat, hátha.. eredménytelenül. Elkezdtek a nővérek riogatni a katéterrel, amiről én még jókat nem hallottam, de mivel sohasem "próbáltam", így különösen nem is stresszeltem rá. Szabály szerint műtét után 6 órán belül pisilni kell és kész, ezt nekem 18.30-ig kellett volna abszorválnom. Éjjel 00.30-kor tették be a katétert, erről annyit mondhatok, hogy leírhatatlanul kellemetlen érzés (kib.....tt szar!!). Ráadásul sokadik próbálkozásra sikerült nekik egy másik méretű csővel. 

Addigra benéztem a takaró alá, és meglepődve láttam, hogy csövek tekerednek körbe a testemen, ami a mellkasomnál két műanyag csuporba végződik, és amibe folyadék gyűl. Fogalmam se volt mi ez. (Nem a katéter!). Ezt néhány óránként kiöntötték, egyszer se néztem oda mit csinálnak. Éjszaka nem sokat aludtam, oldalra fordulni nem tudtam. Aznap nem ettem semmit, csak vizet ittam, nem volt étvágyam. Arra gondoltam, hogy ez életem legszarabb napja, akkor még nem tudtam, hogy a másnap lesz az. 

Szerda

Reggel megfürdetett egy nővér, nagyon kedvesen és óvatosan. Úgy nyúlt hozzám, mint egy törékeny babához, annak is éreztem magam. Feladta rám a bevitt pólómat és felhúzta rám a bugyim. Jobban is éreztem magamat, hogy eltüntette a szemem elől a tubusokat és már nem kellett a takaró miatt aggódnom, ha lecsúszott rólam. Meztelenség és kiszolgáltatottság. Délelőtt betoltak a szobánkba, és áttettek lepedőstül az ágyamra, basszus, az nagyon fájt. Megjelent egy nővérke, és mondta, hogy fel kell állnom. Mondtam, hogy nem fog menni, hagyjon békén. Rámparancsolt, hogy márpedig Fel. Kell. Kellnem.

Felémhajolt és belémkarolva felhúzott, arra emlékszem, hogy iszonyatos nagyot sikoltottam a fájdalomtól, ettől szegény megijedt, visszaengedett az ágyra, majd kiszaladt a szobából azt ismételgetve, hogy ő csak segíteni akart, én meg elkezdtem zokogni. Hálistennek a szobatársaim tapintatosan nem szóltak hozzám, hagytak sírni. Kb. meg akartam halni. Ha nem mozdultam meg akkor egész jó volt, de az oldakra fordulás úgy ment, hogy az ágy rácsába belekapaszkodva a karommal húztam magamat oldalra, közben az egész testem remegett, erőm gyakorlatilag nem volt semmi. A drogok meg már kimentek belőlem, amit az altatás során kaptam, így minden egyes kib....tt moccanásom megkínzott. A torkom fájt, mivel a műtét alatt tubust dugtak le rajta, és az felületi sérüléseket okozott, ez pedig irritációt, de ha köhögtem, akkor a sebem szétnyíló fájdalma hasított a derekamba, így nagyon komoly önkontrollal nyomtam el az ingert, hogy még véletlenül se köhögjek. 

Később megjelent a gyógytornász, és behozta a nagyi rollert. Mondta, hogy most akkor fel kell ülnöm, majd fel kell állnom és kimegyünk sétálni. LOL. Valami csoda folytán aztán mégis felkínlódtam magamat ülésbe, és sikerült felállnom. Rákönyököltem a rollerre, és megkapaszkodtam a kiálló fogódzkodókba. Kigurultunk szépen és mentünk vele néhány métert a folyosón. Később magam próbáltam kimenni a mosdóba a harmadik napon, gyűlöltem a testemet. A katéteres zacskót vinni kellett magammal, tehát alulról egy hosszú cső lógott belőlem, körben pedig rámtekeredve két másik cső, ami a szövetek között felgyült folyadékot vezette ki a műtéti területből. Utáltam magamat, utáltam, hogy nagyon fáj mindenem, csak feküdni akartam és meghalni. Mély depressziós állapot kerített hatalmába, amivel nem tudtam mit kezdeni. 

Soha nem vagyok lehangolt, nem vagyok gyenge, minden nehézséget bátran oldok meg egyedül, nem szorulok más segítségére. Itt meg minden egyes hülyeség miatt másra kellett támaszkodnom. Ezt az állapotot nem tudtam kezelni mentálisan. Kimentem a WC-re és megálltam a fülkében, kezemben a papírülőke, néztem a WC-t és rájöttem, hogy nem tudok leguggolni, hogy rátegyem a papírvédőt az ülőkére, és a szerencsétlenségem miatt elkezdtem pityeregni. Rányomtam a homlokom a WC falára, és tökre jól esett a hűvössége.

Aztán egy idős néni bejött hozzám, és megkérdezte mi a baj, mondtam, hogy semmi. Kijöttünk együtt, folyosón is itattam az egereket, nővérek néztek rám furcsán, én meg szégyelltem, hogy sírok, és közben arra gondoltam, hogy wtf tényleg én lennék az első picsogós beteg, hogy ez ekkora szenzáció? Vélhetően egyébként senki ne törődött ezzel, de én mindent nagyon érzékenyen éltem meg. Közben jöttek az üzenetek a barátaimtól, hogy aznap bejönnének, én meg mindenkinek leráztam, hogy depressziós vagyok, ne jöjjenek, nem akarok senkit se látni. 

Estére a véralvadásgátlót szúró nővérkétől megkérdeztem, hogy Dr. Bánk András itt dolgozik e? Nézett rám megrökönyödve, hogy persze, ő az osztályvezető főorvos. Ezután megkértem, hogy nézze meg, hogy valóban ő műtött-e, mert én már nem vagyok ebben biztos. Nővérke kiment, 5 perc múlva bejött hozzám András, és beszélt velem pár percet, pont elég is volt, hogy kicsit jobban érezzem magam. Nővér nyilván elmondta neki mit kérdeztem... "Valószínűleg" egy "kicsit" fel is idegesíthettem a kérdésemmel. Hozzáteszem néhány óránként bejött hozzám egy orvos, mindig más, és érdeklődtek mi van velem, megvizsgáltak. Nem arról volt szó, hogy szartak rám, nagyon is foglalkoztak velem, de én az én orvosomat akartam látni, nekem kizárólag ő kellett, csak benne bíztam, és nem a többi orvosban. A nővérek meg ÁLLANDÓAN jöttek.

Valahol persze tudtam, hogy ezeket az eredményeket ő is látja, az osztályos orvosok felvisznek mindent a gépbe, tehát ő tökéletesen updateolva van minden lényeges és lényegtelen változásomról. Ha mindegyik műtött betegéhez háromóránként berohangálna, amellett, hogy viszi az ambulanciát és a magánrendelést, és vélhetően egy csomó adminisztrációs teher is van rajta, akkor kb. haza se menne a kórházból. Pont ezért van a többi orvos, hogy "helyette" ránézzenek a betegeire. De ha az először gerincműtött beteg, ha szarul van, és lelki állapota is romokban, akkor mindentől túlérzékeny lesz. 

Egy óriási mindent elfedő takaróra vágytam, és egy sátorra, amibe belebújhatok és egyedül lehetek, és mindenki hagyjon békén. Aludni nem tudtam, egész nap és egész éjszaka azzal telt el, hogy magamat sajnáltam. 

Itt folytatom.

Kövess Facebookon is! 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://couchsurfing.blog.hu/api/trackback/id/tr48670564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása