2017.06.23. 00:31

Öngyilkos gyerekek, akik nem akarnak meghalni

13 évesen problémás kiskamasz voltam. Nem adtak "elég" zsebpénzt otthon, így elkezdtem a szüleim pénztárcáját megcsapolni. Kezdetben csak aprót vettem el, aztán rákaptam a papírpénzekre. Időnként észrevették, időnként nem. Aztán a tesóimtól is loptam, nem volt bennem szégyenérzet, na jó, egy kicsi talán volt. Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok, de a költekezési vágy hajtott. Egyszer emlékszem, vettem vagy 15 kg banánt, ami a szekrényemben rohadt meg. Na meg gördeszkát, amit bújtattam otthon. Aztán egy alkalommal komolyabb összeget, X ezer forintot vettem el a szüleimtől, már nem emlékszem pontosan, ez ugye 27 éve volt, kb. olyan, mintha ma a kölyköd vagy 100 ezer forinttal rövidítene meg. A szüleim nézték a híradót, és szóltak, ha vége van, beszélni akarnak velem. Én ettől jó beszartam, hogy nagyon ki fogok kapni. Bementem a konyhába, leszedtem a polcról a gyógyszeres dobozt, és válogatás nélkül bekapkodtam, amit találtam, kb 30-40 pirulát. Aztán leültem a szobámba, és vártam az elkerülhetetlent.

A szüleim bejöttek a szobámba, leülek velem szembe, én meg mielőtt bármit mondhattak volna, közöltem, hogy gyógyszereket vettem be. Ők csak bámultak rám, rémülten, hangtalanul. Aztán összeszedték magukat, és kérték, hogy mutassam meg, miket vettem be. Megmutattam. Apám beültetett a kocsiba, anyu előre ült, közben apám hátraszólt, hogy drogozom e? Emlékszem nem értettem a kérdést. Milyen drog? Mi van? Nem, nem drogozom.

Bevittek a kórházba, volt egy pár perces diagnózis felvétel, anyám odaadta nekik a teljes gyógyszeresdobozunkat. Leültettek egy székre, a nővérek hátrakötözték a kezeim, elém egy vödröt tettek szűrővel, és lenyelettek velem egy hosszú csövet. Azért kötöztek meg, hogy önkéntelenül is ne húzzam ki a csövet a torkomból. Addig hánytattak, amig a szűrőn gyógyszerdarabok akadtak fel. Egy idő után már csak savó majd epe jött, majd a legvégén egy tölcséren keresztűl szenet öntöttek a gyomromba, majd azt is ki kellett hányni. Felmarta a torkomat a cső, így a végén már véreset köhögtem. Közben egy nővér, minden egyes gégeingerléskor a fülembe üvöltötte, hogy na leszel-e még öngyilkos? Próbáltam beszélni, de nem tudtam a torkomban lévő cső miatt. A cső lenyeletése ugyanolyan borzasztó volt, mint amikor kihúzták. A mai napig minden egyes centiméter mozdulatra emlékszem. Aztán bevittek egy kórterembe, lefektettek egy ágyba, és infúziót kötöttek rám, amiben vízhajtó volt. 10 percenként szólnom kellett a nővérnek, hogy adjon egy kacsát. Minden alkalommal lehordtak, hogy milyen szar vagyok, aki csak úgy eldobná az életét magától. Én minden alkalommal válaszoltam, hogy nem, én nem akartam meghalni. Helló!

Másnap bejött egy gyerekpszichológus, és megkérdezte, hogy miért akartam meghalni. Mondtam, hogy nem akartam meghalni. Erre visszakérdezett, hogy akkor miért gyógyszereztem be magam. Én meg bámultam rá, és nem akartam egy idegen doktorbácsinak elmondani, hogy lenyúltam a szüleim pénzét, és el akartam kerülni a számonkérést. Szégyelltem volna ezt elmondani. Aztán megkérdezte, hogy fiú van e a dologban? Nem, nincsen semmi fiú. 13 éves vagyok. Megkérdezte, hogy iszom-e és drogozom-e, szexeltem-e már. Nem, egyiket sem. Hazudsz? Nem hazudok. Akkor miért akartál meghalni? Nem akartam meghalni!! Most így visszagondolva, a gyerekpszichológusok gyöngyével hozott össze a sors!

Igen, azért tettem, mert tudtam, hogy azonnal bevisznek a kórházba, és akkor nem lesz semmi baj, nem kapok ki. Eszembe se jutott, hogy meghalhatok. Aztán bejött egy gyerekorvos, és elmondta, hogy szívritmusszabályozó is volt a gyógyszerek között, és ha a szüleim nem vittek volna be, akkor egyszerűen felrobbant volna a szivem. Majd kiment azonnal. Egy hetet voltam benn a kórházban, és senki nem hitte el, hogy én nem akartam megölni magam, ez egy gyerek hülye reakciója volt, menekülési kísérlete volt a problémák elől.

Apám meg se látogatott a kórházban, és anyám is úgy jött be az egy hét alatt, hogy kizárólag az orvosokkal beszélt, hozzám a kórterembe nem jött be. Aztán anyám értem jött a kórházba, nem szólt hozzám hazafelé menet. A zárójelentésemre ráírták, hogy gyerekpszichológus terápia javasolt. Persze nem mentünk el, de ez az én döntésem volt. Mert nem akartam meghalni, hagyjanak már békén!! És otthon persze elővették a lopási ügyet. Megspékelve a gyógyszerezéssel. Szóval nem úsztam meg. De többet nem loptam. 

Másfél évvel később gimnazista lettem, ahol összebarátnőztem egy 15 éves évfolyamtársammal a suliban. Terhes lett a pasijától még elsőben (most már kilencediknek hívják), a pasija szintén gimnazista volt, aki azonnal dobta a csajt a hírre. I abortuszt akart, de ahhoz szülői engedély kellett volna, mivel még kiskorú volt, viszont nem merte elmondani otthon, hogy terhes, mivel rettegett a következményektől, hogy mit fognak otthon szólni az ultrakonzervatív katolikus szülei. Megijedt és gyógyszereket vett be, de haldoklás közben hányni kezdett, és a hányása a tüdejébe került. A fulladásba halt meg, nem a gyógyszerektől. A nővére találta meg a földön a fürdőszobában. A boncoláskor derült ki, hogy terhes volt, azaz így tudta meg a családja. Nekem ugye elmondta, amíg élt, és beszéltünk is róla, hogy hamisítsunk szülői aláírást neki, és persze fogalmunk se volt róla, hogyan zajlik egy abortusz. Nem vettem észre, hogy ennyire elkeseredett. Nem mondta, nem jelezte.  

girls-suicide.jpg

Egy évvel később, 16 évesen bekerültem egy Kortás Segítők nevű csoportba, ahol 1 évig arra képeztek minket, hogy problémás tinédzsereken segíthessünk. A második évben gyakorlaton az egri Pszichiátriai Intézetben voltam, öngyilkos középiskolások, drogosok, alkoholisták feküdtek benn. Egy lánnyal kellett foglakoznom, aki akkor már sokadszorra vágta fel az ereit és került be tartósan az intézetbe. Összekovácsolódtunk, amikor kikerült az intézetből, és még utána is tartottam vele a kapcsolatot, csak egy idő után már teher volt a ragaszkodása, függése. Leráztam magamról, eltüntem. Aztán valamivel később hallottam, hogy egy újabb érfelvágási kísérlete már sikeres volt. Borzasztóan megviselt, saját kudarcomként éltem meg a halálát, de aztán tudatosan elfelejtettem az egész történetet, az évek mentek maguk után, és teljesen a homályba vészett Szilvia. Ha rágondolok, a cigarettázás jut az eszembe, gyakran szívtuk az ő cigarettáját a szobájában, emlékszem egyszer hazajöttem, levettem a ruháim, és zuhanyozás közben is éreztem a bőrömből áradó cigifüstöt. Én azóta is dohányzom. 

Sok évvel később, korahuszonévesen lett egy nagyon jó barátnőm, akinek önsorsrontó húzásai és alkalmanként (komolytalan) öngyilkossági kísérletei is voltak. Éjszaka rendszeresen hülyére itta magát, idegen férfiakkal szexelt az utcán, felhívott telefonon, hogy nem lát semmit, nem tudja hol van, de Rita, segíts!! Volt úgy, hogy azzal hívott fel, hogy segítsek rajta, mert most erőszakolták meg. A nyolcadik kerület bugyraiban kerestem, kapualjakban találtam meg, összeszedtem és hazavittem. Ezt úgy vagy tizszer megcsinálta velem. Én minden egyes riasztásra ugrottam. Egyszer felhívott szintén az éjszaka közepén, és közölte, hogy felvágta az ereit. Kitaxiztam azonnal hozzá, Pestszentlőrincen lakott basszus!! Megfogtam a kezét, és némi karcolás piroslott a belső csuklóján. Emlékszem elfogott a düh, megragadtam a kést, ami mellettünk volt az asztalon, és megmutattam neki (nyílván a karja felett imitálva), hogy legközelebb hogy csinálja. - Hosszában kell vágni, nem keresztbe - üvöltöttem 10 centire az arcába. Rémülten nézett rám. Majd ledobtam a kést a földre, és otthagytam a lakásban. Beültem a taxiba, és ott bőgtem, és nem tudtam, hogy a saját magam démoni reakciója rémisztett meg jobban, vagy a tehetetlenség, hogy nem tudok a legjobb barátomnak segíteni. Nem tudom mi van vele, él e még. Legutoljára kb 8 éve váltottunk pár levelet. 

Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet a blog FB oldalán keresztül: "Szia! Nemrég olvastam a depresszióról szóló oldalad. Az egyik barátnőm is ebben szenved hónapok óta. Próbáltam én is vígasztalni, segíteni neki sokat, de én sem vagyok pszcihológus, szóval ez nem ilyen könnyű számomra. A probléma ott kezdődött, hogy az apja még régebben elhagyta, az édesanyjával alig beszél. 2 ismerőse és a mamája is elhunyt. A barátait pedig sorra veszíti el, mert mióta depressziós, flegma és életkedvtelen lett. Egyszer már majdnem sikerült neki kilábadozni belőle, de visszaesett. Ezután minden remény elhagyta. Egyre többször beszél a késről meg az ollóról. Az alkoholra is vágyik /12 évesen/ A napirendje nincs is. Megértem, hogy rengeteg tennivalód van, de ha mégis tudnál szakítani egy kis időt arra, hogy a saját tapasztalataid alapján segíts, hidd el örökre hálás lennék neked. A válaszodat előre is köszönöm: L---- /12 éves/"

......

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://couchsurfing.blog.hu/api/trackback/id/tr3212614879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása