Nem szeretek távol-keleti vendégeket hosztolni. Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy nem lesz nekem jó velük. A kommunikációnk alatt úgy érzem egy jó nagy, és vastag fal áll közöttünk. Általában ugyanolyan arcot vágnak mindenre, nem mutatják ki az érzelmeiket, és nem őszinték. Rendkívül udvarias népség, a csodálkozás és az öröm érzékelhető rajtuk, de úgy hiszem, azt a gondolkodást, életstílust és felfogást, amit én képviselek, az tőlük nagyon idegen. Hosztoltam vendégeket Kínából és Tajvanból. Minden alkalommal, vagy gyakorlatilag nem töltöttünk el időt egymással, vagy unatkoztam velük, vagy csak semleges tapasztalatokat szereztem. A találkozásaink első percétől elképesztő gyorsan felépült közénk a Kínai Nagy Fal, ami nyílván a gyökeres kulturális különbözőségből adódott. Egyetlen pozitív tapasztalatom csak a japán hosztjaimmal voltak Canterburyban, de arra gondolok, hogy mivel egy ideje már Angliában éltek, a viselkedésük is adaptálódott Európához. 

A fenti tapasztalatok okán minden távol-keleti ország requestjeit decline-olom, őszintén legtöbbször el sem olvasom őket. A mostani kérés nem tért el a többitől, egy sima tucat copy/paste request küldött, de amiben mindenképp rendhagyó volt, az a surfer kora. Ugyanis 70 éves volt az illető hölgy Thaiföldről. Ráadásul innen még nem volt vendégem.

Egy éjszakára kért szállást. Megírta, hogy reggel 08.30-kor érkezik, és mivel neki nem akartam azt mondani, hogy zárja el a csomagját a megőrzőben, felajánlottam, hogy jöjjön egyenesen hozzám és tegye le a bőröndkét nálam. Azt is megírtam, hogy utána bemehet várost nézni, én csak este 20.00 után tudok hozzá csatlakozni. Ezután visszaírt egy érthetetlent, miszerint ha ő reggel érkezik, akkor minek jöjjön hozzám, ha úgy is a munkahelyemen vagyok, és csak este 20.00 után tudunk találkozni. Utána aggódott még egy sort a csomagjai miatt.

Egy csodálkozó szemöldökfelhúzás volt a reakcióm, de ugyanazt megírtam, miszerint jöjjön, mikor megérkezik. Kiegészítettem, hogy otthon leszek. (úgy éreztem az első levelemből, hogy a gyere hozzám reggelből lehet érteni, hogy otthon leszek), majd utána mehet várost nézni, mert én elfoglalt leszek napközben, de este találkozunk.

Nyolcvanegyedik vendégem, Supaporn Ross (70) megérkezett valamikor 10.00 körül. Drámai hangon közölte, hogy taxival kellett jönnie, mert a 11-es buszsofőr nem tudta hol van a Tömörkényi utcai megálló. Mondtam neki, hogy ez lehetetlen, és mesélje el mi történt. Miközben felcipeltem a lakásba a csomagjait, elpanaszolta, hogy megmutatta a vezetőnek az útbaigazítós szöveget, amit írtam neki, de a sofőr lerázta azzal, hogy nem tudja. Supaporn nekem is megmutatta a papírt, amin macskakaparásos kézírással volt egy cetlire felmásolva az útirányos levelem, a Tömörkényi utca is olvashatatlanul volt írva a szövegben, nem csoda, hogy a sofőr nem szánt arra időt, hogy kibogarássza a szöveget. Mondtam neki, hogyha utazik, akkor érdemes a címet és a buszmegállók szövegét nyomtatott betűvel leírni, hogy mások is el tudják olvasni rajta kívül. Közben egyre jobban csodálkoztam, hogy ezt valóban el kell magyarázni valakinek?

A vendégem lepakolt, közöltem vele, hogy én most nagyon dolgozom, de úgy alakult a napom, hogy 14.00-kor tudok hozzá csatlakozni egy két órás sétára, viszont 16.00 és 20.00 között nem érek rá. Szóval menjen el, és nézze meg Budapestet. Mondja, hogy de ő pihenni akar. Nyeltem egy nagyot, hogy oké, akkor pihenjen. Nem tudtam vele mit kezdeni vele, de mégse dobhatok ki egy 70 éves nénit. Igaz napokkal előre megírtam neki, hogy csak este leszek szabad, de úgy látszik ez az információ csak engem érdekelt. Supaporn kiült a teraszra internetezni. A baj csak az volt ezzel, hogy átlagosan 10 percenként volt egy kérdése hozzám a vonatjegy foglalásaival kapcsolatban, megzavarva a munkámban. 

14.00-kor elindultunk a városba. A buszmegálló felé kérdeztem egy-két ismerkedő kérdést, amiből kiderült, hogy a vendégem 35 évig élt Kaliforniában. Négy éve költözött vissza Thaiföldre, mert nem tudta a nyugdíjából fizetni a lakásbérlést Los Angeles mellett. Thaiföldön a nővérétől kapott egy házat ingyen, és az amerikai nyugdíjából módfelett kényelmesen megél, sőt utazgatni is tud. Most épp 3 hónapig kalandozik Európában. Eddig 15 országot látogatott meg. Otthon eddig kb. 30 vendéget hosztolt. Az ország közepén lakik, nagyon messze a tengerparttól.

Mikor kimondta, hogy 35 évet élt az USA-ban, akkor kb. ez a dialógus zajlott le közöttünk:

- Micsoda? De hát alig beszélsz angolul!
- Tényleg? Szerinted gyenge az angolom?
- Ne mondd, hogy ezt magadtól nem tudtad!
- Eddig még soha senki nem mondta...

Nem tudom megsértődött e, mert nem tudtam leolvasni a reakcióját. Vélhetően igen. Nem sértésnek szántam, abból indultam ki, hogy mindenki tisztában van az angol tudása szintjével. Tévedtem.

Bebuszoztunk a Jászai Mari térre, és elsétáltunk a Parlamentig, majd onnan a Szent István térre. Ez pont 2 óráig tartott, mert Supaporn rendkívül lassan sétált. Valószínű én se leszek fürgébb az ő korában. Supaporn nem szeret kávézókba, éttermekbe, és múzeumba járni, ő csak sétálni és fényképezni szeret.

Volt néhány kérdésem az életéről, különben csendben baktattunk volna egymás mellett. Supaporn 1969-ben a vietnámi háború alatt megismert egy amerikai katonát, akivel néhány hónapot töltött együtt, majd a fickó visszament az Egyesült Államokba. A Facebook lapján találtam egy nyilvánosan megosztott 1969-es szerintem nagyon cool fényképét róluk. Helyes pasi volt a férje. 

Egy évvel később kapott levelet a fenti motoros férfitől, hogy az épp Japánban dolgozik egy autó gyárban és látogassa meg ott. Supaporn utána ment, és ott összeházasodtak. Supaporn fél évvel később kiment Amerikába és ott letelepedett. Született egy lányuk, majd 6 évvel később elváltak. Majd egy másik amerikai férfivel házasodott meg, akitől szintén elvált 13 évvel később. Tőle is lett egy lánya. Megkérdeztem, hogy a férjek tudtak-e thájul, mondta, hogy angolul beszélgettek. A lányaival is angolul kommunikált. Nem tudtam hova pislogjak a csodálkozástól.

Supaporn csak a simple present igeidőt ismeri (vagy tudja a többit is, csak nem használja), a múlt időt elvétve használja, a szövegkörnyezetből kellett kisabilizálnom, mikor melyik időre érti a mondanivalóját. A present perfect és egyéb jóságokat persze már nem vártam el tőle. De mondjuk mikor megkérdeztem, hogy milyen országokban járt, és az volt a válasz (pontosan idézek), hogy "I go Roma, Italy, after I go Naples, still Italy, after I go Madrid." Nos… Arról mesélt, hogy merre járt eddig. A simple presentben formált mondatainál az egyes szám harmadik személynél SOHA nem tette ki az igék végére az s-t. It take too long. Stb stb.

Ezen nem tudok továbblendülni. Érteném, ha egy thai közösségben élt volna 35 évet Kaliforniában, és nem érdekelte a nyelvtanulás. No de két amerikai férj mellett ezt hogy? A lányok (gondolom) megtanultak normálisan angolul, mivel szerencsére nem az anyjuk volt az egyetlen kommunikációs forrásuk, hanem ott volt az apjuk és az iskola is..

Amit én mondtam neki, azt nagyrészt nem értette, ezért nagyon leegyszerűsítettem a mondataimat. De az is lehet, hogy már csak rossz a hallása, és ezért nem értette mit akartam mondani. 

Supaporn valamilyen művészeti képzésre járt, nem feszegettem, hogy ez college volt e, de nem tartom valószínűnek, mert ott könyveket is kell olvasni. Vélhetően valamilyen tanfolyamaszerű kurzusra járt. A 35 év alatt pedig különböző gyárakban dolgozott a futószalag mellett. Kérdeztem tőle, hogy a 35 év alatt utazott-e az Egyesült Államokon belül. Mondta, hogy nem, soha sehova. Miért? Kérdezem. Mert törődni kellett a gyerekekkel. 

A séta alatt beugrottunk a Kinoba és a CCC-be is nekem kávét venni, mindkét helyre bejött velem, és állt mögöttem a pultnál. Ritka pillanat, mikor a vendég nem akar ilyenkor meghívni, ez most ez épp ilyen volt. Egyébként nem is vártam mást, az elejétől tudtam, hogy ez egy ingyen szállás CS élmény lesz, nulla költséggel megúszva.

Az időnk lejárt, elbúcsúztam tőle, és siettem a dolgomra. Pontosan 20.00-kor ott voltam a megbeszélt találkozóhelyünkön a Moszkva téren. Supaporn ezalatt annyit tett, hogy vett egy vonatjegyet Bukarestbe, majd eljött a Moszkvára és leült rám várni. Mindketten egy szó nélkül jöttünk haza. Kiváncsi voltam, hogy neki lesz e bármilyen kérdése felém, de azt sem érdekelte, hogy mivel foglalkozom, én meg kérdés nélkül nem éreztem késztetést bármit elmondani magamról.

Hazaértünk, és bementem a konyhába valami vacsorát csinálni. Supaporn azonnal hálóingbe öltözött és leült számítógépezni. Mire bementem a szobába, már lefeküdt aludni. A vendégem az én szobámban aludt matracon a földön, mivel a vendégszoba foglalt volt.

Kiültem a teraszomra és éjfélig dolgoztam. Valamikor később kerültem ágyba. Hajnalban (04.45) arra ébredtem, hogy a vendégem csörög a zacskóival és pakol. Álmosan felemeltem a fejem és megkérdeztem, hogy távozni készül-e. Azt válaszolta, hogy csak egy óra múlva. Megpróbáltam visszaaludni, de lehetetlen feladat volt, mivel Supaporn nem hagyta abba a zörgést. Ekkor már kissé türelmetlenebben szóltam neki, hogy ha csak egy óra múlva akar menni, akkor jobb lenne, ha nem csinálna most zajt. Erre kivitte a csomagjait a folyosóra és ott folytatta a szöszmötölést, ez már engem se zavart.

5 perc múlva visszajött, hogy inkább mégis most megy. Na persze, ő 21.00-től már aludt, azóta eltelt 8 óra, kialudta magát, mi a francot is csinálhatna a sötét lakásban? Zombiként kikeltem az ágyból, megfogtam a csomagjait, levittem a ház elé, miközben tartottam a kaput, szép napot kívántam neki. Supaporn kiviharzott a kis kézitáskájával a kezében, és ő is szép napot kivánt, de közben nem nézett rám. Én meg becsuktam a kaput és visszafeküdtem aludni.

Supaporn számomra egy rejtély, mivel 30 vendégen van túl. Neki is tudnia kellene, hogy milyen a jó vendég. A thank you giftnek szimbolikus jelentése van, cserébe az ingyen szállásért. Ez amolyan íratlan szabály. Írtam erről már sokszor. Egyébként azt elfogadom, hogy nem volt egy kérdése sem hozzám, mert lehet, hogy nem tettem rá olyan benyomást rá az elején, ami után bármire is kiváncsi lett volna. Az is lehet, hogy minden más európai jól kijön a távol-keleti vendégekkel, csak számomra unalmasak és megközelíthetetlenek. De az is előfordulhat, hogy már az elején elcsesztem azzal, hogy megmondtam neki, hogy gyenge az angolja. És onnantól fogva szimplán csak utált. 

Másnap megtaláltam az óráját és a karkötőjét, írtam neki egy levelet, hogy mit csináljak vele. Visszaírt, hogy adjam fel az otthoni címére portósan. Utána még vagy három levélben riportolt nekem, hogy épp merre jár és milyen az idő. Megvallom meglepett a közléskényszere.

Kövess Facebookon és Instagramon is.