Iránban esett meg velünk a kellemetlen szituáció, hogy bajba kerültünk, és végül a rendőrségen kötöttünk ki, ahová kénytelenek voltunk odahívni a CS hosztjainkat is, egy házaspárt. Na de kezdjük az elején: A történetet kezdjük ott, hogy biciklizünk a világ körül, és amikor Iránban tekertünk, elképesztő vendégszeretetben részesítettek minket a helyiek, ott regisztráció nélkül is működik a Couchsurfing szelleme, az emberek az utcáról hívtak meg minket ebédelni, fagyizni, vacsorázni, de még olyan is volt, hogy egy 14 éves srác hívott az otthonába. Erre persze mi azt mondtuk, hogy oké, de előtte kérdezze meg a szüleit, hogy benne vannak-e. A srác eltűzött a bringáján és 10 perc múlva visszajött, hogy le van zsírozva a dolog. A vége az lett, hogy egymásnak kölcsönösen nagyon megörülve náluk aludtunk, velük vacsoráztunk és egész este beszélgettünk a családdal – pontosan ez a Couchsurfing lényege is valahol.

De, hogy a lényegre térjek végül, másnap vészesen közeledtünk az iráni fővároshoz, az óriási dugóiról és szmog felhőiről híres Teheránhoz. Ez nem egy fekvőbringás álma, ezért átkapcsoltuk magunkat fekvőbringákkal stoppolókká, és hamar meg is állt nekünk egy platós kisteherautó, amivel aztán vidáman robogtunk a főváros felé. A naplemente sárga fényében fel is tűntek Teherán felett a jellegzetes szmog alkotta szürke felhők, és mi örültünk, hogy ezt most nem kell szívnunk bringázás közben. Aztán amikor megálltunk a kért helyen, jött a meglepetés.

A mi kultúránkban a stoppolás ugye általában ingyenes, de az mindenképpen általános, hogy egy szolgáltatás árát előre közlik a vevővel. Nos, nekünk sikerült kifognunk egy rossz alakot a sokmillió őrült kedves irániból, és az emberünk ha jól emlékszem 270 dollárt szeretett volna tőlünk a 90km-es fuvarért, és ettől nem volt hajlandó tágítani. Ezt egy kicsit soknak véltük, és nem voltunk hajlandóak kifizetni, ezért a vége az lett, hogy egy kedves pilótasrác fordításával és segítségével kijött a helyszínre a rendőrség, és nemsokára mindannyian egy rendőrőrsön találtuk magunkat. Mondtuk, hogy nincs nálunk ennyi pénz (különben volt, de ha odaadjuk, nagy bajban lettünk volna, mert Iránban nem működnek a nemzetközi bankkártyáink), és hogy különben sem lennénk hajlandóak ennyit fizetni, irreálisan soknak tartjuk - Ezzel egyébként a rendőrök is egyet értettek, és nagyon csúnyán néztek az emberünkre. Erre aztán az elkezdett hazudozni, hogy ő még mindenféle turista látványosságokat is mutatott nekünk útközben, ami persze nem volt igaz, és ezzel betette nálam a kaput, itt már én is felemeltem kicsit a hangom. A rendőreink azt kérdezték, hogy ismerünk-e valakit itt Teheránban, vagy csak a helyi magyar nagykövetség marad, mint pénzszerzési opció. A nagykövetséget semmiképp nem akartuk, és hazudni sem jutott eszünkbe, ezért azt mondtuk, hogy vannak barátaink a városban, és kénytelenek voltunk kiadni a szállásadónk telefonszámát.

Fardad és Sanam egy építész házaspár, akik nagyon szimpatikusak voltak az adatlapjuk alapján, és szerencsénkre igent mondtak a kanapékérelmünkre. Eleve nagyon szégyelltük magunkat, hogy ilyen helyzetbe hozzuk őket, de nem volt más választásunk. Ők rendesek voltak, tényleg elindultak a rendőrség felé, ám ahogy a pilótánk fordította a percről percre változó szituációt, és értesített, hogy ha tudjam, tartsam vissza a barátainkat, mert ha megjelennek, azzal „feltolhatják az árat”, ami addigra lement 70 dollárra. Én próbáltam elérni Fardadékat, de már késő volt, befutott a rendőrségre a vérkomoly házaspár, Sanam a nő tetőtől talpig csadorban, csak az arca látszott ki, a férj, Fardad pedig öltönyben, kézfejével a zakója gomjai között, mint valami Napóleon! Útisten, ők lesznek a szállásadóink, ráadásul iderángattuk őket egy rendőrségre! – ez volt az első gondolatunk, amikor megláttuk őket…Aztán a tanulópénz maradt 70 dollár, amit végül kifizettünk, csak, hogy mindenki mehessen már a dolgára.

Még egy kicsit a stoppolásos incidensre visszatérve: mindaddig amíg a fickó nem kezdett el hazudozni a rendőröknek, valahol igazat adtam volna neki olyan téren, hogy mi voltunk a hülye, buta turisták, akik besétáltunk az ő csapdájába, de azok után, hogy hazudni kezdett egy rendőrségen, nálam nagyon gyorsan elásta magát, és ha tehettem volna, egy fillér nélkül otthagyom. Leparkoltuk a bringákat a házaspár társasházának mélygarázsába, majd felcuccoltunk a nappalijukba, ahol az a bizonyos kanapé várt ránk. A lakás apró volt, amerikai konyhás, kétszobás, de nagyon otthonos.

Fardad és Sanam eltűntek az ő szobájukban, majd pár perccel később egy rövidgatyás, atlétás srác és egy hasonlóan laza, otthonosan felöltözött nő lépett ki a szobából, és kezdett el kedélyesen, humorizálva beszélgetni velünk. Teljesen átalakultak, rájuk sem ismertünk, de ez a meglepetés pozitív volt, és felszabadító. Kiderült, hogy csak azért öltöztek úgy ki, hogy jó hatást és benyomást keltsenek a rendőrségen, hisz az egy hivatalos hely, méghozzá egy „Islamic Republic of Iran” nevű országban, ahol államvallás a muszlim, tehát kötelező a csador viselete a nőknek, és hasonlók. Otthon viszont nem lát az erkölcsrendészet (igen, frankón van ilyen!) senkit, és az otthonában mindenki úgy öltözik, ahogy akar – hát ők épp úgy öltöznek, ahogy mi is tesszük. :) És gondolkodni is nagyon hasonlóan gondolkodnak, így végül nem okozott gondot négyünk között a nem épp hétköznapi első megismerkedésünk minkéntje, rengeteg fantasztikus órát töltöttünk velük együtt, nagyon jókat dumáltunk, és jókat főztünk egymásra. Ők mindenféle iráni finomságot készítettek nekünk (továbbindulásunk előtt még útravalónak is), mi pedig lángost és marhapörköltet készítettünk nekik. Ekkor még volt nálunk az otthonról 4000km-t cipelt pirospaprikából. :)

Egyik este elmentünk sétálni egy városi parkba, ahol elmesélték, hogy a szemközti dombon tervezik megépíteni a világ legmagasabb zászlaját, aminek a környékét, a parkot és a zászlóhoz vezető sétányokat remélhetőleg az ő terveik alapján fogják elkészíteni. Ottjártunkkor legalábbis pont be volt adva a tervük elbírálásra, és mivel ennek lassan már egy éve, azt hiszem ideje is rákérdeznünk erre náluk.

Teheránból többek között az ő motivációjukra tettünk egy egynapos csillagtúrát éjszakai vonattal Iszfahánba, ami egy nagyon szép kirándulás volt. Már a vonaton megismerkedtünk két fiatal sráccal, egy testvérpárral, akik aztán önként és dalolva, sőt nagy örömmel velünk töltötték az egész napot a gyönyörű városban. De pont ugyanígy volt ez Tabrizban is, és még annyi helyen.

Zita szülinapján siklóernyőztünk, teljesen ingyen, mert útközben összefutottunk Abolfalz-al, aki siklóernyőzést oktat, és meghívott minket egy-egy tandem siklóernyőzésre. Eleinte el sem akartuk hinni, háromszor rákérdeztünk, hogy tényleg ingyen lesz-e, és tényleg az volt. Szóval elképesztő jó arcok az emberek Iránban, és sok a CS tag is, rengeteg meghívást is kaptunk mindenfelé Iránban az ott eltöltött 26 nap alatt, mert a tagok látták, hogy épp a közelben vagyunk.

Mikor elhagytuk az országot, előtte 5 napot Mashhadban töltöttünk a türkmén vízumra várva egy családnál, akik szintén nem voltak CS tagok, csak úgy találkoztunk velük, és meghívtak magukhoz. A végén már szégyelltük magunkat, főleg mert a házaspár ágyában aludtunk, mert ebből nem voltak hajlandóak engedni. Hiába erősködtünk, hogy de alszunk a nappaliban a földön, ők csak elvonultak, a feleség a leány gyermek szobájába, a férj a sráchoz. Noha tartalmas napok voltak, és úgy éreztük, nagyon örülnek nekünk, minket zavart, hogy ennyit náluk vagyunk. Az ötödik nap, amikor elmondtuk, hogy holnap végre meglesz a vízum a következő országhoz, és továbbmegyünk, tovább marasztaltak, kérték, hogy maradjunk még és menjünk később vonattal. Végül persze kénytelenek voltak elengedni minket, de ezt sem akárhogy tették: először is, az anyuka megsiratott minket, aztán az apuka tradícionálisan útnak engedte az utazót, a hagyományok szerint átbújtunk a korán alatt, amiből ő felolvasott, majd kaptunk egy pohár vizet, amivel egy növényt kellett megöntöznünk, és egy kis aprópénzt, amit a szegényeknek kellett adnunk.

Összefoglalva tehát, Iránban elképesztően vendégszeretőek az emberek, már-már zavarba ejtő számunka, milyen kedvesen és odaadóan fogadnak minket. Számukra a messziről jött vendég, az utazó allah küldötte. Szóval, ha Iránba utazol, nem lesz gondod a vendéglátókkal, inkább nyugalmat akarsz majd a sok rajtad segíteni akaró helyitől. :) Persze ha nem vagy az a hardcore spontán hátizsákos utazó, akkor jól jön a Couchsurfing, hogy előre leszervezd a barátaidat a nagyvárosokban, és ez jó eséllyel sikerülni is fog, de ha mégsem, ne keseredj el, biztos, hogy lesz barátod, elég, ha már csak egy kicsit is nyitott vagy rá, és nem idegenkedsz attól, ha leszólítanak az utcán. Mert le fognak, de a legnagyobb jóindulattal – ne félj tőlük, Ők csak Téged akarnak, mint vendég, a lehető legjobb értelemben. És ha így sikerül megszállnod egy családnál, sose felejtsd el buzdítani őket, hogy regisztráljanak a Couchsurfing-re, legyünk még többen a nemzeteken és vallásokon áthidaló barátságok webkettes nagykövetei! :)